Ki üdvözül?

“Ha ismeritek a helyes jelszót — például ha azt ismételgetitek, hogy ‘Mester, Mester!’ –, az még sehová se juttat titeket velem. Komoly engedelmesség szükséges ehhez — az, hogy cselekedjétek is amit az Atyám akar” (Mt 7:21, The Message).

“Ki üdvözül?
– Akik valamilyen nagy szolgálatot végeznek — kiáltja valaki –, akik gyógyítanak, és ördögöket űznek ki Jézus nevében, azok nyilván üdvözülnek!
Gondolom, sokan közülük tényleg üdvözülnek, de Jézus elég világosan kijelenti, hogy néhány úgynevezett követőjét, akik papírforma szerint tökéletesnek tűnő bizonyítvánnyal állnak eléje, így fogja üdvözölni:
– Sohasem ismertelek titeket.
– Hohó, félreértesz minket — magyarázzák majd –, mi igazán csodás dolgokat tettünk a nevedben. Útmutató fénysugár voltunk a gyülekezeti életben. Mi… nézd, mi nagyon fontosak voltunk!
– Igen, igen — mondja erre Jézus csöndesen –, nagyon, nagyon fontosak voltatok, de én nem ismertelek titeket.
– De hát mi imádkoztunk! Nagyon sokat — és hangosan! Minden vasárnap a te nevedet hívtuk segítségül!
– Bizony — válaszolja majd Jézus –, de nem mindenki fog belépni a mennyek országába, aki azt kiáltja: ‘Uram, Uram’, hanem csak azok, akik engedelmesek. Sohasem ismertelek titeket.”

(Adrian Plass: Miért követem Jézust?, Harmat, Budapest, 2005. p. 107.)

Pünkösd margójára

A gyülekezetünkben minden vasárnapi istentisztelet végén felköszöntjük azokat, akiknek az adott héten volt a születésnapja. Eleinte az ároni áldás megzenésített változatát énekeltük el nekik (4Móz 6:24-26), később pedig az általuk választott dalt játszották a zenészek és énekelte a gyülekezet. Ma is volt néhány születésnapi köszöntés, köztük a feleségemé is. Mégis különlegesebb volt a mai alkalom, hiszen az egyház születését is ma ünnepeltük. Az ószövetségi időkből ismert pünkösd ünnepe a húsvét utáni ötvenedik napon volt, és az aratással volt kapcsolatos. Jézus halála és feltámadása után azonban ez volt az a nap, amikor a Szentlélek kitöltetett a hívőkre, és belőlük egyszer s mindenkorra egy egységes nemzetet kovácsolt. Az ApCsel második fejezete ír arról, hogy ez hogyan történt meg. A történet befejezése pedig így szól:

“Az apostolok által sok jel és csoda történt, ezért mindenkiben Isten iránti félelem és tisztelet támadt. A hívők egy akaraton voltak, és amijük csak volt, mindent közösnek tekintettek. Akiknek valami vagyonuk volt, eladták, és az árát szétosztották a testvérek között. Mindenkinek annyit adtak, amennyire szüksége volt. Minden nap összegyűltek a Templomban. Otthonaikban megtörték a kenyeret, őszinte szívvel és boldog örömmel együtt ettek, és dicsérték Istent. Még azok is kedvelték őket, akik nem tartoztak közéjük. Az Úr pedig napról napra növelte a csoportot olyan emberekkel, akik hívõkké lettek, és csatlakoztak hozzájuk” (ApCsel 2:43-47, EF).

Jézus még életében megígérte az apostoloknak, hogy elküldi a Szentlelket, aki mindig velük fog maradni. Itt Jézus a Szentlélekre a παράκλητος (paraklétosz) kifejezést használja, melyet a bibliafordításaink így adnak vissza: Vigasztaló, Pártfogó, Segítő, Barát. A szó alapja egy olyan személyre utal, aki magához hív és maga mellé ültet egy baráti beszélgetésre, megvigasztal valakit, amikor bánatos, ill. kérleli valaminek a megtételére az illetőt. Ebből képezték a paraklétosz kifejezést, mely főnévként a Szentlélekre utal, aki mellénk lett hívva. A klasszikus görögben jogi kifejezés volt, a zsidó felfogásban pedig közbenjáróként emlegették (vö. Balázs, pp. 454-455.).

Ez valóban jellemző a Szentlélekre. Már a Biblia legelején így találkozunk vele: “A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött” (1Móz 1:2, MBT). A Lélek a puszta és kietlen világ mellé szegődött, és abban rendet, értelmet és életet hozott létre. Hasonlóan tesz a lelkileg halott emberekkel is (Ef 2:1). Ennek ékes példáját adta pünkösdkor is, amikor Péter igehirdetése nyomán megtértek háromezren. A fenti idézet pedig az ApCselből leírja, hogyan formálta őket a Szentlélek valódi közösséggé. Fizikai és lelki értelemben mindenük közös volt. Vajon mi is készek vagyunk egymással megosztani a lelki javainkat? Ősznte szívvel és boldog örömmel vettek részt az egymással való közösségben. Mi is ennyire nyitottak vagyunk a másik hívő felé? Valódi örömöt élünk át, amikor közösséget vállalunk egymással? Bár később előjött a pártoskodás, megosztottság stb. — mégis a Szentlélek volt az, aki mély közösséget hozott létre a keresztények között. Valahányszor úgy érezzük, hogy a többi hívőtől kisebb vagy nagyobb dolgok elválasztanak minket, érdemes imádkozni a pünkösd újbóli csodájáért, hogy a Lélek egységet hozzon létre közöttünk (Ef 4:3).

IX. szimfónia

“Szexhullám van? Én inkább azt hiszem: a szexualitás nincs a helyén. Olyan ez, mintha a IX. szimfóniát úton-útfélen szájharmonikán és gitáron játszanák. Roppant népszerű, de Beethoven nem így képzelte a hangszerelést. ‘Jogom van’ az Örömódát bármikor és bárhol elfütyülni, de a hangversenyterem közönsége ennek az előadásnak nem örülne. A szexualitás ‘hangszerelését’ sem úgy képzelte el az Alkotó, ahogyan ma megjelenik. Az igazi műélvezettől fosztjuk meg magunkat a korszellemnek megfelelő ‘népszerű’ előadással.”

(Dr. Pálhegyi Ferenc: Keresztyén házasság, Kálvin, Bp. 2011. p. 24.)

Értékes vagyok?

Nemrégiben egy hétvégén Erdélyben jártam, ahol egy ifjúsági konferencián az értékünkkel foglalkoztunk. Sokaknak nehezére esik, hogy magukat értékesnek lássák, mert elfogadják a társadalom, a kultúra, a média és a barátok elvárásait. Ma akkor értékes egy ember, ha sok pénze van, jó munkája és autója, döglenek utána  nők vagy a férfiak stb. Tudom, hogy ennyire nem egyszerű a kérdés, de életünk folyamán választunk magunknak egy referencia-csoportot, akikhez igazodunk, alkalmazkodunk, és akiktől kölcsönözzük az elveinket, értékeinket — és a nekik való megfelelés alapján érezzük magunkat értékesnek vagy értéktelennek.

Isten azonban — szerencsére — máshogyan gondolkodik rólunk. Ő a teremtésünktől fogva önmagát látja bennünk, hiszen a maga képére és hasonlatosságára teremtett. Az egész üdvterv arról szól, hogy ez a hasonlatosság kiformálódjon bennünk. Ahogy Szt. Atanáz megfogalmazta: “Isten Fia emberré lett, azért, hogy mi átistenülhessünk.” (vö. 1Móz 1:26-27, Mt 10:24-25, Lk 6:40, 2Kor 3:18, Gal 4:18-19, Kol 3:9-10, 1Jn 3:2). Azon kívül, hogy Isten önmagát látja bennünk, és ezt a hasonlóságot ki is akarja bennünk munkálni, még értékesnek is tart bennünket (vö. 5Móz 4:37, Ézs 43:4, Jer 33:41, Jn 3:16). Jézus egyik megjegyzése még inkább meggyőzött arról, hogy Isten mennyire értékesnek tartja az embert:

“Ugye a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül?! Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok” (Mt 10:29-31).

A Lk 12:6-7 egy hasonló leírást tartalmaz. Ott azonban azt látjuk, hogy két filliérért nem négy, hanem öt verebet adnak. A szegény emberek legegyszerűbb és legolcsóbb táplálékállata volt a veréb. Annyira értéktelennek tekintették, hogy két fillérért máris ötöt adtak. Az ötödik verébnek pedig semmi ellenértéke nem volt, grátiszként ingyen adták. Isten azonban még ezt az egyet sem tekinti értéktelennek, és számon tartja, ha elpusztul. Ehhez hasonlóan ez a világ úgy van berendezkedve, hogy benne nagyon sokan értéktelennek érzik önmagukat. Nem tudunk megfelelni az elvárásaiknak, és hajlamosak vagyunk elhinni, hogy valóban értéktelenek vagyunk. Ilyenkor kellene néhány percig az utcán vagy a kertben a verebeket nézni. Emberileg (akarom mondani világi szemmel nézve) a legértéktelenebb ember is értékes Isten szemében, mert önmagát látja benne. Ha ezt megérti az ember, akkor a következő lépés az, hogy el is fogadja, ahogyan Isten gondolkodik róla, és látja az értékét. Ehhez pedig az szükséges, amiről Pál apostol beszélt: “…foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” (2Kor 10:5). Ez persze nem annyira egyszerű, de ahogyan formálódik az életünk, és egyre jobban visszatükrözzük a Mestert, teljesebb képet látunk majd önmagunkról, és könnyebben elfogadjuk a saját értékünket.

Az önmagán uralkodó ember

“Egy hírügynökség rovatvezetője, Sydney Harris mesélte egyszer, hogy elkísérte a barátját az újságoshoz, és látta, milyen udvariasan köszön a férfi az újságosnak. Az azonban mogorván, udvariatlanul viselkedett vele, és durván odalökte elé az újságot. Harris barátja udvariasan mosolygott, és kellemes hétvégét kívánt az újságosnak. Ahogy továbbmentek, Harris megkérdezte a barátját: ‘Mindig ilyen durván bánik veled?’
‘Igen, sajnos így van.’
‘Te mindig ilyen barátságos és udvarias vagy vele?’
‘Igen, az vagyok.’
‘Miért vagy ilyen rendes vele, amikor ő olyan barátságtalan hozzád?’
‘Mert nem akarom, hogy ő döntse el, én hogyan reagálok.’
Ez a szelídség. Ez a megzabolázott erő — amikor eldöntjük, hogyan válaszolunk az embereknek. Amikor eldöntjük, hogy reakció helyett hatást gyakorlunk.
Te hagyod, hogy más emberek szabják meg az érzelmi állapotodat? Hagyod, hogy az emberek miatt emelkedjen a boldogság-érzeted szintje, vagy éppen az emberek taszítsanak aggódásba, félelembe vagy haragba? A Példabeszédek 16,32 azt mondja: ‘Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít.’ Az az ember, aki képes uralkodni a hangulatán, erősebb, mint a fallal körülvett városban állomásozó hadsereg. Az viszont, aki nem képes a saját lelkén uralkodni, védtelen, mint a falak nélküli város. Kiszolgáltatott; bárki kénye-kedve szerint bánhat vele.”

(Rick Warren: Isten életet átformáló ereje, Új Remény Alapítvány, Debrecen, 2008. pp. 211-212.)

Mint a gyerekek

“Elmondom nektek egyszer s mindenkorra, hogy ha nem tértek vissza az alapokhoz, és nem kezditek újra gyermekként, akkor még csak meg se láthatjátok a királyságot, arról nem is beszélve, hogy bejussatok. Aki ismét egyszerűvé és elemivé válik, mint ez a gyermek, azt nagyra fogják értékelni Isten királyságában” (Mt 18:2-4, The Message).

Tegnap a feleségemmel — milyen fura ezt még mindig kimondani — meglátogattunk egy kisgyermekes házaspárt a gyülekezetünkből. Szeretem az ő történetüket újra és újra meghallgatni, mert Isten szeretetét fedezem fel benne. Néhány évig a házasságkötésük után úgy tűnt, hogy nem lehet saját gyermekük. Egy ideig harcoltak ezzel a gondolattal, majd sikerült elengedniük és feldolgozniuk. Elindították az örökbefogadási eljárást, és közben élvezték az életüket. Néhány év után kiderült, hogy a feleség teherbe esett, és ami orvosilag lehetetlen, az Istennel mégis megtörtént. Fiú született, akit Teodórnak neveztek — azért, mert valóban Isten ajándéka volt ő nekik (ezt jelenti ugyanis a neve).

Lassan egy éves lesz Teó, és egész jól elboldogultunk vele Katával. Attól függően, hogy milyen kedve volt, rámmosolygott, ha éppen madárhangokat utánoztam, vagy játszottam vele. Persze megvoltak a maga komoly vagy éppen szomorú pillanatai is, és olyankor nem igazán reagált a bohóckodásomra.

Viszont van két kulcsszó, ami a legborúsabb pillanatokban is önfeledt és őszinte mosolyt csalt az arcára — ezt sikerült többször is megfigyelnem. Az egyik a szeretlek, a másik pedig a Jézus. Valahányszor ezeket hallotta, örömteli mosoly ült ki az arcára és felcsillantak a szemei. Akaratlanul is a fenti igeszakasz jutott eszembe. Megtanultam Teótól, hogy Isten személyére és szeretetére ugyanilyen őszinte örömmel kellene minden felnőttnek reagálnia. Éneklünk róla, prédikálunk (vagy épp prédikációkat hallgatunk meg), olvasunk róla, értjük, tudjuk, ismerjük — de elfeledkezünk belemerülni és rácsodálkozni. Egy gyermeknek viszont könnyebb elfogadni a szeretetet, és élvezni is azt. Egyszerűen csak elidőzött a lehető legbiztonságosabb helyen, a szülei karjaiban. Ha nekivágott felfedezni a világot (vagy legalábbis a kertet), a szülei figyelték, és vigyáztak rá. Úgy éreztem magam én is, mint ő, miközben Isten figyeli, ahogy járni tanulok, és vigyáz rám, hogy ne okozzak kárt magamban. Közben pedig biztosít arról, hogy mennyire szeret. Az én feladatom pedig az, hogy erre a szeretetre olyan önfeledt örömmel reagáljak, mint Teodór.

A Biblia, amit Jézus olvasott

Philip Yancey írt könyvet a fenti címmel (The Bible Jesus Read), amely egyelőre még nem jelent meg magyarul. A könyv kérdésfelvetése azonban érdemes arra, hogy átgondoljuk. Sok olyan keresztény van, aki “mirelit bibliai ételeken” él. Ez alatt azt értem, hogy a szájbarágós stílusú, sokszor amerikai behatásra írt evangélumi könyveket olvassa, melyek formálják a gondolkodását. Emellett olvassa még az Újszövetséget is, azonban az egész megváltás-tan és üdvtörténet alapját képező Ószövetséget még sosem olvasták el. Túl hosszúnak, túl bonyolultnak, túl történelminek találják — és talán más se jut eszükbe róla, mint a hosszas nemzetségi táblázatok, ill. történelmi eseményekről szóló beszámolók.

Azonban óvatosaknak kell lennünk, amikor az Ószövetségről és annak hasznosságáról gondolkodunk. Először is tudnunk kell azt, hogy sem Isten személyéről, sem az emberrel kapcsolatos tervéről nem kaphatunk átfogó képet az Ószövetség nélkül. Szent Ágoston fogalmazta meg az alábbi igazságot: Novum in Vetere latet, Vetus in Novo patet – azaz az Új az Óban el van rejtve, az Ó az Újban fel van tárva.

Másrészt figyelembe kell vennünk, hogy Jézus idejében még nem léteztek a kedvenc olvasmányaink: sem az evangéliumok, sem Pál, Péter vagy éppen János levelei. Jézus és az első keresztények az Ószövetség könyveit olvasták és tanulmányozták. Az Istennel kapcsolatos minden tudásuk innen származott. Amikor Jézus a zsinagógában tanított, akkor az Ószövetségből Ézsaiás próféta könyvéből olvasott fel (Lk 4:16-21). Ha más helyeken tanított, vagy éppen a Hegyi Beszéd néven elhíresült szónoklatát mondta el, gyakran idézte az ószövetségi Szentírást (Mt 5-7. fejezetek). Ha félre akart vonulni, hogy Istennel töltsön némi időt, akkor a Zsoltárok könyve, Mózes könyvei vagy a próféták
írásai szolgálták elmélkedése alapját.

Az Újszövetség nagy írnokai azért tudtak ilyen népszerű könyveket hátrahagyni, mert az Ószövetség talaján álltak. Egyik korai (Kr. u. 12. század) teológusunk megjegyezte: „Olyanok vagyunk, akár az óriások vállán ülő törpék. Náluknál többet és távolabbra látunk, de nem azért, mert jobb a látásunk, vagy mert magasabbak vagyunk, hanem azért, mert ők a magasba emelnek minket, hatalmas voltukkal növelik magasságunkat” (Petrus Lombardus). Az apostolok és az első keresztények csupán annyit tettek, hogy a jól ismert Ószövetséget Jézuson keresztül kezdték el szemlélni és értelmezni.

Ugyanez a lehetőség előttünk is nyitva áll. Kinyithatjuk az Ószövetség egyes könyveit, és elkezdhetjük kutatni, hogyan nyilatkoztatja ki benne Isten önmagát. Az Ószövetségnek nem az a célja, hogy olvasása közben egy régi könyvekkel telezsúfolt, dohos szagú könyvtárban, vagy egy régi tárgyakat és régi korok embereit kiállító múzeumban érezzük magunkat. Isten azért adta, hogy hatással legyen az életünkre, átformálja a jellemünket – és nem utolsó sorban megismerjük belőle Istent. Pál apostol, az Ószövetség tanult olvasója és követője így írt róla: „Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk” (Róm 15:4). Tanuljunk hát belőle, és vegyük észre, hogy a teljes Biblia az, ami képes átformálni minket.