János, a jóbarátom

Néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a Bibliát rendszeresen olvasni, gyakran átugrottam némelyik evangéliumot. Általában a Mátéét olvastam el, utána pedig az ApCsellel folytattam. Nem voltam elég figyelmes, hogy észrevegyem, mennyire más megvilágításba helyezik Jézus személyét a különböző szerzők. Aztán idővel úgy alakult, hogy János evangéliuma (és személye) különösen kedves lett a számomra. Mikor jobban megismertem őt, akkor kötöttünk egy örök barátságot. Azóta rendszeresen fellapozom az írásait, és egy olyan temperamentumú apostol szavain keresztül kezd Isten kommunikálni, akit lelki társamnak érzek.

A Szentírásból talán János a legjobb példája a melankolikus lelkialkatnak. Ez az írásaiban és az életében sok tekintetben visszaköszön. Segített nekem, hogy jobban megértsem önmagamat. A Jézussal való kapcsolata pedig azért volt bátorító számomra, mert rádöbbentem, hogy a Mester akkor is befogad, ha nem éppen egy extrovertált szangvinikus alkat vagyok.

Ha az ő evangéliumi elbeszélését elolvassuk, szembetűnő, hogy milyen kevés részletet ír le Jézussal kapcsolatban. A többi evangélium sokkal részletesebben számol be a születéséről, a csodáiról, a tanításairól, a tömegekkel való foglalkozásáról. Ezzel szemben János a lényeges dolgokat említi meg, amelyeket időről időre megismétel és hangsúlyoz (pl. Jézus az élet, a világosság, az igazság, a szeretet isteni kinyilatkozása).

“Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért. (…) Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1Jn 3:16, 5:2-3, vö. Jn 3:16, 14:21, 15:14, Mt 11:28-30).

Ezzel szemben nagyon érdekes, hogy az evangéliuma olyan részleteket tartalmaz, amelyeknek első látásra semmi jelentősége nincs (pl. hány oszlopcsarnoka van a Betesda tavának, hány halat fogtak a tanítványok Jézus feltámadása után stb.). Ha elfogadjuk az általános nézetet, miszerint János írásai a Kr.u. 1. század vége felé (Kr.u. 90 után) keletkeztek, akkor viszont értelmet nyernek. A melankolikusok (szöges ellentétben a szangvinikusokkal) nem a jelenben élnek. Visszaidézi a múltat, és annak minden egyes apró részletét újraéli írás közben. Elképzelem, amint leírja az emlékeit (“amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk” — 1Jn 1:1), és könnybe lábad a szeme a feljövő emlékektől, a Jézussal töltött utolsó percekről, az utolsó érintéséről, szavairól. És annyira fontosnak tartja, és tkp. újraéli az eseményeket, hogy minden apró részletet leír, amelyek talán csak egy olyan embernek lehetnek fontosak, aki átélte, akinek ez a múltja, aki része volt a történetnek. Miközben ezeket a részleteket olvasom, én is tudok abban a múltban élni, amikor Jézussal együtt rótták Galilea poros útjait. Ugyanakkor a jelennel szemben a jövő felé is nyitottan viszonyul. Ezért volt ő a legalkalmasabb apostol, hogy a Jelenések könyve kinyilatkoztatásában részesüljön. Két rövidke levele van csupán (2Jn, 3Jn), amelyek inkább szólnak a jelenről, mint a múltról vagy jövőről.

János a melankolikus temperamentuma miatt introvertált is volt. Az ilyen emberek jellemzően a kevés, de minőségi kapcsolatok hívei. És pont ő az egyike annak a hármas tanítványi körnek, akiket Jézus a legközelebb enged magához. Sőt ő a szeretett tanítvány, aki az utolsó vacsorán Jézus kebelén feküdt. Korai éveiben ez a szeretett tanítvány mégis megpróbált tüzet kérni az égből a hitetlenekre (Lk 9:54), és versengett az első helyért Isten országában (Mt 20:20-21). A melankolikusban ott él a berögződés, hogy Isten őt egy különleges feladatra választotta ki, amit teljesítenie kell. Az előző két incidens talán épp ennek volt tanújele — és annak, hogy hajlamos magát különbnek tartani másoknál.

És miért lett jó barátom? Ahogyan már említettem, segítségemre volt, hogy felfedezzem és elfogadjam önmagamat. Rendszeresen szembesülök a temperamentumom pozitív, és még rendszeresebben a negatív oldalaival. Egy időben azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy a Bibliában van egy ilyen apró betűs rész: “Azt pedig tudjátok meg, szeretett testvéreim, hogy a melankolikusok nem örökölhetik Isten országát”. Azóta rájöttem, hogy nincs ilyen, és ebben János segített nekem. A saját életutam láttam meg az övében, és az írásait olvasva fedeztem fel valójában, hogy ki is Jézus valójában. János a melankolikus alaposságával, megfontoltságával gondolt át mindent, és amit leírt, az valóban a lényeg. Akár egy történetet mesél el a Mesterről, akár egy elméleti tanítást ad róla, zseniális tanítónak bizonyult. Nem ő a leggyakorlatiasabb személy (inkább a kolerikus Pál), mégis az elméleti gnózis, amit átad, az minden sallangtól mentes, letisztult, mély istenismeret — amelyre egy hosszú élet szenvedésén keresztül tett szert. Én pedig az egyik legnagyobb kiváltságnak tartom, hogy az ő írásaiból taníthatok már hosszú ideje (el se merem mondani mióta). Valahányszor úgy érzem, hogy az élet nehéz, és szenvednem kell, eszembe jut János, és bizalommal fordulok hozzá tanácsért. Ha valaki, akkor ő megért, és olyan tanácsot ad, ami neki már működött. Ahogy Ole Hallesby ugyanezt leírja: “Csak egy melankolikus képes felfogni azokat a szenvedéseket, amelyeknek egy melankolikus ki van téve” (Személyiségtípusok, Harmat, Bp. 2007. p. 62.).

Házi csoport vs. nagy gyülekezet

Rob Bell az egyik könyvében (Velvet Elvis) arról ír, hogy a gyülekezetük megalapítása utáni első alkalmakon már százas és ezres nagyságrendben voltak jelen az érdeklődők. Rick Warren is hasonló dologról számol be a Céltudatos gyülekezet című könyvében. Ha megnézem az amerikai nagy gyülekezeteket, elsőre nem egy olyan közösséget látok, ahol minőségi kapcsolatra tudnának törekedni az emberek, vagy legalább ismernék egymást. Jogos kritika lehet az ilyen (vagy akár csak a százfős) gyülekezetekkel szemben, hogy nem tudják megélni a bensőséges szeretetkapcsolatot. Ezzel szemben egy házi csoportban több figyelmet kapnak az egyes tagok, könnyebben ki tudják fejezni a véleményüket, és nagyobb esélyük van arra, hogy kamatoztassák az Istentől kapott talentumaikat.

Felmerül azonban a kérdés bennem: a gyülekezeti élet és a házi csoportok között valóban választanunk kell? Nem működhetnek azok együtt, egymás mellett, kiegészítve egymást? Egy nagy gyülekezet csak akkor lehet életképes, ha kisebb egységekre tagolódik, ahol a bensőségesség jobban megélhető a tagok között. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs létjogosultsága egy nagyobb gyülekezetnek. Azt könnyebb belátni, hogy a gyülekezetnek milyen nagy szüksége van a kisebb csoportokra a fennmaradása és összetartása érdekében. Azt viszont már kevésbé látják be, hogy a házi csoportok egységéből álló gyülekezetre is szükség van.

Gondoljuk csak át, mennyire tartható a házi közösségek gondolata akkor, amikor egy bibliai alapon álló gyülekezetet próbálunk létrehozni. Összejönnek emberek, imádkoznak, beszélgetnek, az Igével foglalkoznak, és lelkileg növekedni fognak, elkezdenek egymás felé szolgálni. Amit ők Istenből megtapasztaltak, megosztják más emberekkel is, akik érdeklődnek, és megtérnek. Csatlakoznak hozzájuk, és a kezdeti 10-15 fős létszám akár 30-40 főre is növekedhet. Ha egészségesen működik és biblikus talajon áll egy házi csoport, elképzelhető, hogy éveken keresztül változatlan létszámú maradna? Persze ahány házi közösség, annyiképp működhet. Az viszont nem lenne biblikus érv a gyülekezetek ellen, hogy az Újszövetségben is csak házi közösségek működtek.

Ha figyelmesen olvassuk az Újszövetséget, arra a következtetésre juthatunk az első gyülekezet működésével kapcsolatban, mint John Stott:

“Bár megértették, hogy a templomi áldozatokat Krisztus áldozata feleslegessé tette, továbbra is elmentek a hagyományos templomi összejövetelekre (lásd ApCsel 3,1), amik bizonyos fokig kötött alkalmak voltak, és ezeket a kötetlenebb házi összejövetelekkel egészítették ki. (…) Az ősegyházban megvolt mindkettő, és nekünk is mindkettőre szükségünk van. Bármilyen méretű legyen a gyülekezet, kis csoportokra kell oszlania.” [1]

Több esetet is láthatunk az Apostolok Cselekedeteiben arra, hogy a nagyobb alkalmakat és a kisebb közösségi összejöveteleket egymás mellett párhuzamosan gyakorolták. Lukács rögtön a könyv elején arról tudósít bennünket, hogy az első keresztények pünkösdkor mintegy 120-an voltak együtt, hogy imádkozzanak (ApCsel 1:15). Akár egy szokványos gyülekezetről volt szó, akár különleges alkalomról (ekkor születik épp az egyház), nem egy kiscsoport méretét öltötte már akkor sem. Az ApCsel 2:46 szerint rendszeresen összejöttek a templom udvarán, amely akár több ezer fő befogadására is alkalmas volt, ill. házanként is találkoztak, ami kisebb közösségi alkalmakat feltételez. Az Apostolok Cselekedetein végigvonul az egyház mennyiségi és minőségi növekedése. Minőségi növekedés alatt az Igének való engedelmességet és a hitbeli növekedést értem — amely egyik megnyilvánulása éppen a szeretetközösség megélése volt. Ez azonban nem zárja ki a mennyiségi növekedést sem: “…a gyülekezet mennyiségi és minőségi növekedése nem kizárja, hanem feltételezi egymást.” [2] Az ApCsel 20:20-ban Pál az efezusi vénekhez beszél, és elmondja nekik, hogyan tanította őket “nyilvánosan és házanként”. Addigra már az efezusi gyülekezet létszáma valószínűleg annyira megnövekedett, hogy több vezető férfire is szükség volt, hogy gondoskodjanak róla. Sőt még azt is elbírta a gyülekezet létszáma, hogy közülük támadjanak hamis tanítók (többes számban), akik megpróbálják a tanítványokat magukhoz vonzani. A Róm 16-ban záró gondolataiban az apostol üdvözli a gyülekezet néhány tagját. A szövegből kiderül, hogy nem nevezett meg mindenkit, mégis mintegy harminc személyt sorol fel. Közöttük utal arra, hogy némely hívő otthonában házi közösségek is működnek, másokat pedig háza népével együtt köszönt, ami valószínűleg nem csupán egy nukleáris családot jelentett (apa, anya, gyerek), hanem egy kiterjedtebb rokonsági kört, több generációval együtt. Ha ezt összegezzük, a római hívők közössége is elég nagy volt ahhoz, hogy házi csoportokra tagolódjon. Mégis volt egy olyan alkalom, amikor Pál tudta, hogy a hívők mind ott lesznek, és a levele felolvasása közben eljut hozzájuk a köszöntése. De vethetünk egy pillantást a korinthusi gyülekezetre is, amely elég nagy volt ahhoz, hogy több pártra szakadjon (vö. 1Kor 1:11-12), hogy egymással a bíróságon pereskedjenek (1Kor 6:1), hogy az úrvacsorával rosszul éljenek, és ezért közülük “sokan” megbetegedjenek, “számosan” meghaljanak (1Kor 11:30), hogy úgy éljenek a Szentlélek ajándékaival, hogy az ne a rendre, hanem a káoszra emlékeztessen (1Kor 14:23).

Egy nagy gyülekezet nem működhet jól, ha nincsenek benne kisebb csoportok a minőségi és bensőséges közösség megélésére. Azonban ez nem zárja ki a gyülekezet szükségességét. Nem tudom biztosan, hogy az újszövetségi időkben ez pontosan hogyan nyilvánult meg. Nekem viszont szimpatikus az az elképzelés, hogy vasárnap (vagy bármely más napon) az egész gyülekezet találkozik, és együtt ünneplik Jézust, a feltámadást, a megváltást, és részesülnek az úrvacsora, az imádat, az Ige közösségében. Hét közben pedig kisebb közösségekre tagolódnak, és családiasabb légkörben élik meg az egymással való közösséget. Így mindkettőből profitálhatnak, és egyiket sem hanyagolják el. Nem állítom, hogy ez az egyetlen működő modell, sem azt, hogy ez lenne a leghelyesebb. Azt viszont merem állítani, hogy egy egészséges közösség növekedni fog (ezt vajon miért nem utánozzák le az ApCselből?). Ha pedig növekszik, akkor több kisebb közösség fog létrejönni. Értelmetlen lenne azokat egymástól teljesen elválasztani, ha egyszer a tagok tarthatják mindenkivel a kapcsolatot, és ugyanakkor a kiscsoport bensőségességét is kihasználhatják. Csak az egyensúlyt kell megteremteni.

De egyiket a másik ellen kijátszani nagy hiba lenne. Tévednek azok, akik megelégednek egy nagy gyülekezettel, és nem tartják szükségesnek a kis csoportok formáló erejét. De tévednek azok is, akik megelégszenek egy kis csoporttal, és nem adnak esélyt a mennyiségi növekedésnek. A kettő nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Egyiket a másik ellen kijátszani olyan hiba lenne, ami ellentétes az Újszövetség lelkületével.

[1] John Stott: Az élő gyülekezet, KIA, Bp. 2009. p. 24.
[2] Klaus Douglass: Az új reformáció, Kálvin, Bp. 2005. p. 206.

Nida és a dinamikus ekvivalencia elve

“A dinamikus vagy más néven funkcionális ekvivalencia elméletének  megalkotója, a bibliafordítás modern kori atyja, Eugene A. Nida 2011. augusztus 25-én hunyt el. Nida nevéhez köthető az 1960-es években kidolgozott, majd a Bibliatársulatok Világszövetségének (United Bible Societies) égisze alatt elkészített sok száz bibliafordítás révén elterjedt bibliafordítási elv, az értelmi megfeleltetést szem előtt tartó dinamikus vagy funkcionális ekvivalencia. Ennek az a felismerés a lényege, hogy két nyelv soha sem lehet azonos a nyelvtan és a szavak jelentéseinek szintjén, ezért nem lehet mechanikusan szavakat szavakkal fordítani, hanem csak az eredeti szövegből megértett jelentést lehet átültetni az új nyelvre, mégpedig az eredeti szöveg formai jellegzetességeitől függetlenül. Nida célja ennek az elméletnek a megalkotásával az volt, hogy a Biblia minden ember számára érthető legyen, függetlenül attól, hogy milyen („fejlett” vagy „elmaradott”) nyelvet beszél, és hogy rendelkezésére áll-e külön bibliamagyarázat, kommentár vagy lelkészi segítség. Nida nevéhez köthető az angol nyelvű bibliafordítások közül a Good News Bible (Today’s English Version), majd később ihletője volt a Contemporary English Version fordításnak, de közvetett módon – mint elméleti szakember és az Amerikai Bibliatársulat fordítási igazgatója – sok száz fordítás megszületésénél is bábáskodott. Nida magyarországi kötődése, hogy az UBS fordítói konzultánsaként részt vett az 1975-ös protestáns új fordítású Biblia munkafolyamataiban is. Kilencvenhat éves volt.”

(Dr. Pecsuk Ottó: Egy bibliafordítóra emlékezve, In: Bibliánk — a Magyar Bibliatársulat hírlevele, 2011/12. p. 3.)

Az apostoli gyülekezet ideálja

Már említettem, hogy könyvében Frank Viola az újszövetségi gyülekezethez próbál visszakanyarodni. Ezt az elképzelését így írja le:

“…valami mélyen bennem olyan gyülekezeti élményre vágyott, amilyenről az Újszövetségben olvastam. Ezt pedig egyik hagyományos gyülekezetben sem találtam meg. (…) ‘A legtöbb hitvalló keresztény nincs tisztában azzal, hogy a ma ‘gyülekezet’-nek nevezett képződményhez kötődő központi fogalmak és gyakorlatok nem az Újszövetségben gyökereznek, hanem az apostoli kor után kialakult mintában.’ — Jon Zens” [1]

Érdemes átgondolni az elv mögött meghúzódó kérdéseket. Miről olvasunk az Újszövetségben a gyülekezettel kapcsolatban? Milyen szokások voltak, amiket követünk, és melyeket nem? Mi alapján határozzuk ezeket meg? Valóban olyan idilliek voltak azok a gyülekezetek? Mi volt bennük az, amit mindenképp el kellene sajátítanunk?

Először is különbséget kell tennünk a narratíva és a rendelkezés között. Lukács az ApCselben a történész szemüvegén keresztül számol be az egyház megszületéséről, és hűen leírja mindazt, ami akkoriban történt. A legtöbb esetben nem kommentálja a történteket, azt az olvasóra bízza. Mérlegelnünk kell, hogy a leírásból mit próbálunk a 21. században a gyakorlatba átültetni, és mit nem. A legjobb példa talán az első jeruzsálemi gyülekezet vagyonközössége. A gyülekezet egy része (itt sem mindenki!) mindenét eladta, és betette a közösbe. Ezt némely kommunára emlékeztető közösség igyekszik leutánozni, és apostoli parancsként napjainkra is alkalmazni. Azonban figyelmen kívül hagyják, hogy még ebben a vagyonközösségen alapuló közegben is voltak, akik megtartották a tulajdonukat. Házanként jöttek össze, ami azt jelenti, hogy nem mindenki adta el mindenét. Másrészt a vagyonközösség mögött a kezdeti lelkesedés húzódott meg, nem pedig Isten elrendelése. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a későbbiekben az apostolnak gyűjtést kell szerveznie, hogy az elszegényedett jeruzsálemi közösséget megsegítse a bajban (Róm 15:26).

Szeretik kiemelni az első gyülekezet spontánnak tűnő alkalmait, szerveződését (erről később), azt azonban figyelmen kívül hagyják, hogy az ApCsel történelmi elbeszélése és az apostoli levelek rendelkezései között némi különbség fedezhető fel. Az éppen talpra álló, és járni kezdő egyház belevetette magát Isten imádatába, és ezt olyan formában tették, ahogy éppen módjuk volt rá. A későbbiekben azonban újabb és újabb problémák jelentek meg (pl. a pogányok megtérése, samaritánusok, szociális kérdések a gyülekezetben, missziómunka, teológiai döntéshozatal stb.), ami miatt ki kellett alakítani egy intézményes rendet. Voltak döntéshozók, szolgálók, és bizonyos kérdésekben elkezdett intézményesülni az egyház (kialakult az apostoli rendelkezések nyomán a rend).

A gyülekezet élete nem csak spontán imaalkalmakból állt, hanem sok más elemből. A bűnösök fegyelmezéséből, a hamis tanítások kiszűréséből, a szegényekről való gondoskodásból, az újonnan megtértek neveléséből, mások szolgálatba való beállításából, a megtűrt bűnök miatti felelősségre vonásból stb. Időnként az “idilli” apostoli gyülekezet megtűrte tagjai között a paráznaságot (még családon belül is), a szabadosságot, a hamis tanításokat, a pártoskodást, a karizmákkal való visszaélést. Ha szolgaian utánozni próbáljuk őket, akkor idővel ugyanezek a problémák fognak megjelenni nálunk is. Ők egy olyan korban éltek, amit nem konzerválhatunk, nem állíthatunk vissza, mert az olyan lenne, mintha egy felnőtt embert visszaerőszakolnánk a csecsemőkorba.

Az Ószövetségben Isten építtetett magának egy templomot, de soha nem rendelkezett arról, hogy zsinagógákat hozzanak létre. Ez a rendszer a babiloni fogság kapcsán alakult ki, és Isten rábólintott a változásra. Jézus rendszeresen járt szombatonként a zsinagógákba, és tanított. Ehhez hasonlóan az egyház is változik az idők folyamán, és ami kétezer éve még megszokott volt (pl. a lábmosás, a vagyonközösség), az ma már nem az. Nem a módszereiket kellene lemásolnunk. Nem az a lényeg, hogy mi is házanként törjük meg a kenyeret, hogy naponként találkozzunk, hogy éjfélig húzzuk a tanítást, míg valaki ki nem zuhan az ablakon, hogy zsinatokat tartsunk a jelentős hitkérdések tisztázására… Az elvet kellene meglátni a korai gyülekezet életében, és ezt átvenni. Ha ez megtörténik, akkor egy olyan gyülekezeti struktúrát (tudom, ez nem szép szó) sikerül majd kialakítanunk, ami ezen elv érvényesülését szolgálja.

Ha az ApCselt végigolvasom, én az elvet az egymással való minőségi közösségben, az apostoli tanításban, a szentség megélésében, a hitben és engedelmességben való növekedésben látom. Ezeket nyugodtan lemásolhatjuk, és megpróbálhatjuk a gyakorlatba átültetni. Tény és való, hogy a minőségi közösség inkább kis csoportban valósulhat meg, mint egy nagy gyülekezetben. De ki mondta, hogy a kettő között választanunk kell? Egymás mellett a kettő nem férhet meg, kihasználva mindkettő áldását? (Meggyőződésem, hogy a nagy gyülekezet és a házi közösség az ApCselben is megjelenik egymás mellett, erről szintén később…) A reformáció után a legnagyobb hiba, amit az egyház elkövetett az volt, hogy a reformátori újításokat konzerválta, ahelyett, hogy az elvet sajátította volna el, és törekedett volna a folyamatos megújulásra, az Igéhez való visszatérésre. Ami egykor reformi, forradalmi, újszerű volt, az azóta több száz éves hagyománnyá vált. Ugyanígy kellene megragadni az Újszövetségben éppen születő gyülekezet Szentlélektől ihletett működési elveit, és átültetni azt a gyakorlatba a 21. században. Így ma is működő megoldások születnek majd, ahelyett, hogy kétezer év hagyományát próbáljuk magunkra erőltetni egy olyan közösség nyomán, ami talán egy fokkal sem volt szentebb, mint mi vagyunk ma.

[1] Frank Viola: A gyülekezet újragondolása, Imádság Háza Alapítvány, Bp. 2012. pp. 13, 17.

Az egyház alapja

Akár liberálisan gondolkodó keresztényekről, névleges keresztényekről, vagy világiakról van szó, gyakran fogalmaznak meg olyan kritikát az egyházzal kapcsolatban, ami a modern (vagy posztmodern) világban betöltött szerepére vonatkozik. Vannak, akik rövidebb (vagy éppen hosszabb) igehirdetést szeretnének, több zenét, kevesebb tanítást a bűnről, szociálisabb alkalmakat, szolgáltatói közösségi formákat stb. Az egyház szemére hányják, hogy a mai kor embere számára már nem releváns az, amit képviselni igyekszik, és gyökeresen át kell formálnia a teológiáját és alapelveit. Az ilyen hozzáállás azonban figyelmen kívül hagy egyfajta kettősséget, amiről John Stott így ír:

“Gyakran ismétlem, hogy több ‘r.k.’ gyülekezetre van szükségünk, ami itt nem római katolikus, hanem radikális konzervatív gyülekezetet jelent. Ezek abban az értelemben ‘konzervatívok’, hogy megőrzik azt, amit a Szentírás világosan megkövetel, de ‘radikálisok’ a hagyomány és a szokások ötvözetének tekintetében, amit ‘kultúrának’ nevezünk. A Szentírás nem változik, a kultúra igen.” [1]

Tisztában kell lennünk ezzel a különbséggel. A gyülekezet alapjait és szokásait (liturgiáját) illetően egyszerre van kötelezettségünk és szabadságunk is. A gyülekezet megteremtése, kigondolása (“újragondolása”) nem a mi feladatunk, azt már Isten megtette. A Biblia szerint az egyház az Istené, és Jézus az, aki azt felépíti: “Elmondom neked, hogy te Péter vagy, és ezen a sziklán én fogom felépíteni egyházamat, és a Hádész kapui sem kerítik majd hatalmukba” (Mt 16:18, NIV). Ezen kívül az ApCsel 20:28 fényében Isten az, aki megvásárolta az egyházat, ezért ő a tulajdonosa. Neki van joga meghatározni annak “szervezeti és működési szabályzatát”, Jézusnak pedig ennek megfelelően felépíteni a hívők közösségét. Ő a test feje, a nyáj pásztora, a menyasszony vőlegénye stb., így ő vezeti az egyházat a neki megfelelő módon. Ha a gyülekezet alapjairól van szó, azt Isten határozta meg, mégpedig a következő módon: “Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus” (1Kor 3:11). A felépítésével kapcsolatban pedig ezt állítja az apostol: “Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által” (Ef 2:20-22). Ennek megfelelően Isten az, aki eldönti, milyen a neki tetsző imádat, hogyan legyünk egymással szeretetközösségben (vö. Jn 10:34-35), hogyan éljünk a hitélet olyan elemeivel, mint az imádság, igehirdetés, úrvacsora, dicsőítés, bemerítkezés, lelki növekedés, gyülekezetvezetés, fegyelmezés stb. Ezek a kérdések le vannak fektetve a Bibliában, és rajtuk keresztül Isten kijelentéseit követhetjük a hitéletre vonatkozóan. Amikor ilyen kérdésekben kívánnak változást érvényesíteni, akkor valójában az isteni rendet kritizálják, és Jézus elképzelése helyett valami emberi rendet próbálnak beiktatni. Hallottam már példát arra, hogy a vasárnapi istentiszteletek minden alkalommal inkább egy grillpartivá vagy filmklubbá váljanak — de egy ilyen alkalommal hogyan tudja a gyülekezet megélni az igazságban és lélekben való imádatot?

Az alapok lefektetése után figyelembe kell vennünk a múltunkat is. Az egyház nem a 21. század posztmodern emberének találmánya. Kétezer év kereszténysége szolgáltatja számunkra azt a kontinuitást, ami visszavezet minket az apostoli korba. Ebbe a múltba nyúlnak le a gyökereink, és ez határozza meg, hogy ma kik vagyunk. A helyreállítási mozgalmak (pl. mormonok, adventisták, Jehova Tanúi) elképzelésével ellentétben az egyházon soha nem diadalmaskodtak a Hádész erői. Hol jobban, hol kevésbé, de egy ‘maradék’ mindig tartotta magát az isteni igazsághoz, ezzel szolgáltatva számunkra a talajt, amin állhatunk. Ezt a múltat nem hagyhatjuk figyelmen kívül, így amikor valaki az egész eddigi kereszténységről állítja, hogy mindent rosszul csinált, akkor a beképzeltséget hallom ki a szavaiból, nem pedig Isten hívását a reformációra. Kritizálni lehet, de mindent elvetni, ami meghatározza a mai egyházi identitásunkat, komoly vétség lenne. Ma is érvényesek Petrus Lombardus 12. században megfogalmazott gondolatai:

“Olyanok vagyunk, akár az óriások [a régiek] vállán ülő törpék. Náluknál többet és távolabbra látunk, de nem azért, mert jobb a látásunk, vagy mert magasabbak vagyunk, hanem azért, mert ők a magasba emelnek minket, hatalmas voltukkal növelik magasságunkat.” [2]

Ha Isten kijelentésével és a történelmi múltunkkal kapcsolatban tisztességesek kívánunk lenni, meg kell fogadnunk a bölcs tanácsát: “Ne mozdítsd el az ősi határt, amelyet őseid jelöltek ki!” (Péld 22:28). Ez persze csak olyan kérdésekben igaz, amelyek az egyház alapelveit érintik, nem pedig a nem szabályozott liturgiáját és szokásait. Itt kell megemlíteni az egyenlet másik oldalát, a kötelezettségünk mellett a szabadságunkat. Számos kérdés van az egyház működésével kapcsolatban, amelyet egyértelműen nem szabályoz a Biblia. Milyen gyakran úrvacsorázzunk? Milyen legyen a dicsőítés zenéje? Milyen módszerrel prédikáljunk? Hogyan nézzen ki a pontos forgatókönyve egy istentiszteletnek? Hetente hány gyülekezeti alkalmunk legyen? Milyen módszerrel evangelizáljunk? Ezekben a kérdésekben szabadságunk van arra, hogy kialakítsuk a saját gyülekezeti rendünket. Ezt úgy tehetjük meg, ha figyelembe vesszük a bibliai alapokat, kulturális kérdéseket, az elérni kívánt emberek társadalmi hátterét, a rendelkezésre álló forrásokat stb. Szabadok vagyunk arra, hogy az Isten által konkrétan nem szabályozott kérdésekben egy nekünk tetsző, működőképes, de elsősorban Istent dicsőítő modellt állítsunk fel.

Érdemes alaposan átgondolni, amikor az egyház működését kritizáljuk, vagy egy helyi gyülekezetet szeretnénk megreformálni. Mindig kezdjük önvizsgálattal, hogy lássuk, vajon a bibliai alapoktól való eltérést szeretnénk-e korrigálni, vagy inkább a saját, bibliaellenes nézetünket akarjuk másokra is ráerőltetni. Vigyázzunk, hogy a nagy buzgalmunkban nehogy Isten tervei ellenére kezdjünk el reformokat végrehajtani! Bölcsen éljünk a kötelezettség és szabadság kérdésével, engedve Istennek, hogy ő formálja az egyházát.

[1] John Stott: Az élő gyülekezet, KIA, Bp. 2009. pp. 14-15.
[2] Idézi: Tony Lane: A keresztyén gondolkodás rövid története, Harmat-Kálvin, Bp. 2003. pp. 100-101.

Kritikusan az egyházról

Sytka bejegyzései kapcsán vettem a kezembe Frank Viola A gyülekezet újragondolása (Imádság Háza, Bp. 2012.) c. könyvét. Ebben elég kritikusan közelíti meg az egyház mai működését, és a negatív tapasztalatait általánosítja minden egyes közösségre, tekintet nélkül arra, hogy azok valójában hogyan működnek. A bevezető gondolatai jól leírják az álláspontját:

“Miután tizenhárom éven át eljártam több tucat gyülekezetbe és meglátogattam gyülekezetek közötti szervezeteket, megtettem azt a merész lépést, hogy elhagytam az intézményes gyülekezetet. Ez 1988-ban történt. Soha nem tértem vissza azóta az intézményes kereszténységhez. Ehelyett olyan összejövetelekre járok, amiket úgy hívok, hogy ‘természetes gyülekezetek’. Miért hagytam ott az intézményes gyülekezetet? Azzal kezdeném, hogy rettenetesen meguntam a vasárnapi istentiszteleteket. Ez mindenhol igaz volt, ahová csak eljártam, felekezeti (vagy felekezet nélküli) hovatartozástól függetlenül. Emellett nagyon kevés szellemi fejlődést láttam azoknak az életében, akik ezekbe a gyülekezetekbe jártak. Jómagam pedig inkább a hagyományos gyülekezeti kereteken kívül tapasztaltam meg a szellemi fejlődést. Ráadásul valami mélyen bennem olyan gyülekezeti élményre vágyott, amilyenről az Újszövetségben olvastam. Ezt pedig egyik hagyományos gyülekezetben sem találtam meg. Sőt, minél többet olvastam a Bibliát, annál inkább meggyőződtem arról, hogy a jelenlegi egyház nagyon távol került a bibliai gyökereitől. Ennek az lett az eredménye, hogy az intézményes kereszténységen meghúztam az ejtőernyő kioldózsinórját, és természetes módon kezdtem összejárni egy keresztény csoporttal” (p. 13., aláhúzások tőlem).

Amikor a könyv kritikus megjegyzéseit olvastam, bizonyosfajta kettősség volt bennem. Voltak olyan megállapításai, amelyek alapvetően tévesnek tűntek, és az okot a helytelen bibliamagyarázatban és -értelmezésben láttam. Meglepett, hogy egy olyan ember, aki az újszövetségi gyülekezeti modellt szeretné követni, bizonyos pontokon hogy térhet attól ennyire el. Másrészt viszont jogos kritikát is felfedeztem benne, amely elég sok gyülekezetre igaz lehet (pl. a lelki fejlődéssel, a közösség minőségével kapcsolatban). Időről időre érdemes azon elgondolkodnunk, hogy a gyülekezeteink biblikus módon működnek-e. Vajon betölti a funkcióját a hívők közössége, és úgy éljük meg az egymással való kapcsolatainkat (koinónia), az istentiszteletek elemeit (úrvacsora, imádság, dicsőítés, közösség, igehirdetés), ahogyan azokat Isten eltervezte? Változó világban élünk, és a változás akarva-akaratlanul hatással van az egyházra is. A gyülekezeti alkalmainkat azonban nem befolyásolhatja az, hogy milyen igényeket támaszt vele szemben a fogyasztói társadalom – pláne akkor nem, ha ezek az elvárások nincsenek összhangban a Bibliában kijelentett alapokkal.

Sok közösségben mégis azt láthatjuk, hogy a tagok részt vesznek az alkalmakon, mint fogyasztók, majd a szolgáltatás befejeztével (a „műsor” végén) hazamennek, és élik a szokványos életüket. Olyan hellyé vált a gyülekezet, ahová csak álarcban mernek elmenni a keresztények, és nem tudják őszintén önmagukat adni. Így ír erről Gayle D. Erwin: „Ha egyáltalán létezik olyan hely a világon, ahol nyíltan vállalhatjuk a bűneinket és az érzéseinket, hogy segítséget és gyógyulást találjunk, akkor az a gyülekezet — vagy legalábbis annak kellene lennie. Sajnos azonban egyre inkább olyan hellyé válik, ahol az átlagosnál is óvatosabban kell rejtegetnünk valódi érzéseinket, hogy fenntartsuk a folyamatosan sugárzó győzelem látszatát. (…) Az egyházhoz viszont ezzel a bizalmatlansággal és félelemmel közelítünk, és inkább bujkálunk. Valahol útközben arra a véleményre jutottunk, hogy a gyülekezet a tökéletes, nem pedig a bocsánatot nyert emberek csoportja” (A Jézus-stílus, Golgota Kiadó, Budapest, 2011. pp. 85-86.).

A következő bejegyzésekben szeretném az egyház témáját egy kicsit körbejárni, akár jogos, akár jogtalan kritikáról van szó. Érinteni kívánok olyan kérdéseket, mint a gyökerek: az egyház alapítója, működésének meghatározója, történelmi múltja; az ősegyház példa értékű volta (tényleg?); a nagy gyülekezetek vs. házi csoportok kérdése; a gyülekezet működési elvei és alappillérei stb.

Eközben pedig érdemes olyan forrásokban is utánaolvasni a gyülekezet kérdésének, amelyek igyekeznek egy kiegyensúlyozottan biblikus képet festeni róla. Számomra mostanában az alábbiak bizonyultak hasznosnak:

John Stott: Az élő gyülekezet, KIA, Bp. 2009.
John Stott: Hiszek az igehirdetésben, Harmat, Bp. 2006.
Klaus Douglass: Az új reformáció — 96 tétel az egyház jövőjéről, Kálvin, Bp. 2005.
Klaus Douglass: Isten szeretetének ünnepe — az istentisztelet mai formáiról, Kálvin, Bp. 2005.
David Gooding: A krisztusi hithez hűen — az Apostolok Cselekedetei könyvének új megközelítése, Evangéliumi, Bp. én.
Rick Warren: Céltudatos gyülekezet, Új Remény Alapítvány, Debrecen, 2006.
John White: A jó vezető, Harmat-Keve, Bp. 2008.
Alexander Strauch: Biblikus gyülekezetvezetés — felhívás a Szentírás szerinti gyülekezetvezetésre, Kézirat, kiadás előtt

A boka és a lábfej kapcsolata

“‘Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.’ (1Korinthus 12,24-27)

Isten a követőit egy testhez hasonlítja. Ez az analógia teljes mértékben helyénvaló, hiszen Krisztus teste élő, rugalmas és növekvő; csak akkor tud életben maradni, ha Jézus természete szerint működik. Az emberi test egyetlen tagja sem önmagáért létezik, hanem azzal a céllal lett megtervezve, hogy a többi szolgálatára álljon. Ha a test valamelyik része elkezd önmagának élni, akkor a ráknak nevezett betegséggel van dolgunk. A saját testemhez hasonlóan Krisztusé is csak akkor életképes, ha minden egyes tagja a többieket szolgálja. (…)

Ha kibicsaklik a bokánk, és nem tudja hordozni a teher rá eső hányadát, a többi testrész nem fenyegetőzik azzal, hogy mindjárt levágják, mert miatta sántít az egész test, hanem készségesen segítenek, amíg a sérült rész fel nem épül.

Az öklöm nem püföli a hasam, amikor fáj, vagy az arcomat, ha leégek. Pont az ellenkezőjét teszi: a testem védelmezi önmagát. Anélkül, hogy a saját biztonságára gondolna, a kezem azonnal eltakarja az arcom, ha a szememet veszély fenyegeti.

Időnként a testem egyes részei fel-felsóhajtanak, ha túlhajszolom őket, de identitásuk vagy feladatkörük miatt még egyetlen panaszszó sem hangzott el részükről.

Mindennek jelentése egyértelmű: ha Krisztus teste vagyunk, akkor szolgálnunk kell egymást. Az ok: Krisztus így akarja.”

(Gayle D. Erwin: A Jézus-stílus, Golgota Kiadó, Budapest, 2011. pp. 169-171.)

Alkalmasak – alkalmatlanok

Ma reggel találtam egy érdekes idézetet (nem tudom honnan származik), ami elgondolkodtatott. Íme:

“Jákób csaló volt. Péter heves természetű. Dávidnak volt egy afférja. Jónás elmenekült Isten elől. Pál gyilkos volt. Gedeon bizonytalan volt. Mirjam pletykás volt. Márta aggódott. Tamás kétkedő volt. Sára türelmetlen volt. Illés rosszkedvű volt. Mózes dadogott. Zákeus alacsony volt. Ábrahám öreg volt. Lázár pedig halott volt. Isten nem az alkalmas embereket hívja el, hanem alkalmassá teszi az elhívottakat.”

Ez összecseng a gyülekezetünkben megtartott legutóbbi férfi bibliakör témájával, ahol Jézus nemzetségi táblázatából (Mt 1:1-17) és a tanítványok felsorolásából (Lk 6:12-16) mazsolázgattunk, és néztük meg, hogy milyen emberek voltak Jézus felmenői között, ill. a legközelebbi barátai között, akiket ő maga választott társaiul egy egész éjszakás imádság után. Kifejezetten bátorító azt látni, hogy nem ragaszkodik a tökéletes emberek társaságához, hanem beéri azokkal, akik hajlandóságot mutatnak arra, hogy kövessék őt, és e folyamat közben megváltoztatja, átformálja, alkalmassá teszi őket. Az ApCselben és az apostoli levelekben látható is, hogy mivé fejlődtek ezek az elhívott emberek. Igazak Rick Warren gondolatai is: “Ha Isten csak tökéletes embereket használna, semmi sem lenne elvégezve. Isten bárkit felhasznál, aki elérhetőnek bizonyul.” Ezt csak annyival egészíteném ki, hogy valóban mindegy az ember múltja, Isten tudja használni bármi ellenére is. Viszont az nem mindegy, hogy milyen marad az ember a vele való találkozás után, mert ez a kapcsolat elkezdi átformálni az embert. A cél pedig az Imago Dei megélése. Ez akkor lesz a legnyilvánvalóbb, amikor a hozott anyagot Isten, mint fazekasmester elkezdi átformálni valami szebbé és tökéletesebbé.

Akár Jézus családfáját, akár a tanítványait, akár más híres bibliai személyek életét nézem meg, ugyanarra a következtetésre jutok, mint Gayle D. Erwin: “Csapatának összeállítását igen biztatónak találom. Ha velük együtt tudott dolgozni, akkor velem és… bizony: veled is tud” (A Jézus-stílus, Golgota Kiadó, Bp. 2011. p. 26.).

Átistenülés – Imago Dei

Íme néhány igevers, amin sokat gondolkodtam az utóbbi időben az emberi identitással kapcsolatban. Érdekes belőlük észrevenni, hogy milyennek is szeretné Isten látni a teremtményét. Ide passzol még egy idézet, amit nemrégiben Brátán János blogjában olvastam: “Isten Fia emberré lett, hogy mi átistenüljünk” (Szt. Atanáz). Ennek az “átistenülésnek” néhány részletét világítják meg az írásszövegek:

“Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá… Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket” (Gen 1:26-27).
“…olyanok lesztek, mint az Isten… Azután ezt mondta az ÚRisten: Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy…” (Gen 3:5b, 22a).
“A tanítvány nem feljebbvaló a mesterénél, sem a szolga az uránál. Elég a tanítványnak, hogy olyanná legyen, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura” (Mt 10:24-25).
“A tanítvány nem feljebb való mesterénél; aki pedig teljesen felkészült, az lesz olyan, mint a mestere” (Lk 6:40).
“Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3:18).
“Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt” (Kol 3:9-10).
“Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában” (1Jn 3:2).

Felforgatókönyv

“Egy reggel Harold Crick az adóellenőr (Will Ferrell), arra ébred, hogy egy hang kommentálja minden mozdulatát és gondolatát, ráadásul később azt is bejelenti, hogy hamarosan elhalálozik.

A hang tulajdonosa Karen Eiffel, a válságban szenvedő írónő (Emma Thompson), aki nehezen találja a befejezést új könyvéhez, ráadásul a kiadója a nyakára küld egy asszisztenst (Queen Latifah), hogy megsürgesse a munkát. A férfi kétségbeesetten megpróbálja kézbe venni a sorsát és elkerülni a végzetét, ezért egy irodalmárhoz, Jules Hilberthez (Dustin Hoffman) fordul segítségért, aki azt javasolja neki, hogy a befejezés megváltoztatásához életét úgy kell alakítania, hogy az tragédiából komédiává váljon.

A tanácsot követve Harold meglehetősen szokatlan és váratlan románcba bonyolódik Anna Pascallal (Maggie Gyllenhaal), az eleven pékkel. A kérdés csak az, hogyan fejezi be Karen a könyvét?”