újhullám?!

Az alábbiak Adrian Plass könyvéből származnak. Szerintem jól összefoglalja azt, miért látunk olyan sok furcsaságot a kereszténységben napjainkban. Jól magyarázza a torontói áldás és egyéb hasonló ‘újhullámos’ jelenségek eredetét. Érdemes legalább átgondolni.

– Őszintén, Edwin — kérdezte Anne –, mi ez az egész? Elég röhejesnek tűnik, ha csak úgy belecsöppensz a közepébe, ahogy az velünk történt ma délelőtt.
Edwin vállat vont, és egy kicsit aggódva jegyezte meg:
– Örülök, hogy rákérdeztél, Anne. Tudod, hogy vannak a dolgok. Isten elkezd valami tényleg jót, aztán… hát, néhányan közülünk, hívők közül, hogy is mondjam, eltérítik, úgyhogy megpróbálnak neki olyan formát és nevet adni, aminek semmi köze az egészhez, aztán mások azt gondolják, ehhez mi nagyon értünk, és leutánozzák a hibáinkat, de egy kicsit változtatnak rajta, aztán mások meg őket utánozzák le, minek következtében a végén már nehéz megmondani, vajon ez tényleg az-e, aminek az egész elindult. Olyan ez, mint az a játék, amikor súgva kell valamit továbbadni, aztán a végén valami egészen más lesz belőle. Az ég szerelmére, úgy értem, ami eredeti ebben a dologban, az eredetileg Istentől van, és nem Vietnámból.

(Adrian Plass: Kegyes kétbalkezes visszatér, Harmat, Bp. 2002. p. 162.)

1984

Szeretem az olyan könyveket, amelyek valamilyen negatív utópiát mutatnak be. Sok esetben írnak egy világról, amiben senki nem szeretne élni, de amint olvassuk, mégis azt veszi észre az ember, hogy a jelen világról van benne szó. Ilyen George Orwell: 1984 c. könyve is. (Vigyázz, spoiler!)

Egy olyan világról szól, amelyben három világhatalom verseng egymással. Főhősünk az egyik hatalom hivatali gépezetében dolgozik, és szemtanúja lehet minden nap annak, ahogyan a történelmi tényeket megmásítják. Egy olyan világ ez, ahol Nagy Testvér az ember életének minden egyes részletét megfigyeli, ellenőrzi és irányítja. Ha kell, a múltat is megmásítják, csak hogy a jelen eseményeinek megfeleljen. Aki pedig nem ért egyet, vagy ellenáll, arra a gondolatrendőrség vár. Érdekes, hogy magát a nyelvet is úgy igyekszenek megreformálni, hogy még gondolni se lehessen államellenes dolgokra, és beszélni se lehessen róluk.

Két okból is közel áll hozzám a könyv. Egyrészt a tanús múltam gyakorlatilag egy olyan rendszerben zajlott, ahol ilyen diktatúra volt. Még az emberek gondolatait is szabályozták. Kiképeztek bennünket, hogy csak a megfelelő kérdéseket tegyük fel, és azokra a megfelelő válaszokat adjuk önmagunknak. Ha pedig valami tévedés volt, akkor visszamenőleg megmásították, hogy nyoma se legyen.

Másrészt a mai világ is halad ez irányba. Az emberek esetében sikerült elérni, hogy szabályozzák azt, miről gondolkodjanak. A média olyan dolgokat tár eléjük, ami kellőképp lefoglalja őket ahhoz, hogy ne törődjenek más, sokkal fontosabb dolgokkal. Aki pedig mer másról és máshogyan gondolkodni, az a rendszer “ellenségévé” válik, vagy legalábbis akadékoskodó különccé. Mondanom sem kell, a kereszténységben is fellelhető ez a fajta hozzáállás. A bevált és ismert szólamokat hangoztatjuk, de amikor a hagyományostól eltérő véleményt kezd el valaki képviselni, akkor ott mások rossz szemmel fognak rá nézni.

A könyvből film is készült, ami a youtube-on részletekben megnézhető. De mindenképp a könyvet ajánlanám először. Orwell Állatfarm c. könyvecskéje is remek írás, kora eseményeit nagyon jól megörökíti. Mindkettőt szívesen ajánlom elolvasásra.

hitehagyás?

“De amikor az Emberfia visszajön, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18:8b, EF).

Érdekes, amit Jézus mond ebben a versben. Annál is inkább, mivel a “nagy ébredések” korát éljük. Annyi biztos, hogy akkor, amikor Jézus visszajön, tényleg keresnie kell majd a hitet. Addig pedig nem lehet tudni, mi történik majd azokkal, akik ‘keresztényekké lettek’.

Senki megtérését nem akarom elvitatni, de mégis látható, hogy vannak ún. divatkeresztények. Olyan emberek, akik egy ideig fogékonyak Jézus követésére, de idővel mégse érdekli őket. Olyan ez, mint a mag Jézus egyik példázatában, amely hamar szárba szökött, de aztán mégis elhalt. Ismerek olyan embereket, akik jól indultak, de idővel valami történt velük. Van, aki egyszerűen csak közönyössé vált, és nem érdekli tovább Isten. Ő inkább éli a maga életét. Egyiküknek a személyes üzenete msn-en valami ehhez hasonló volt pár napja: “egyszerre három pasi… szabadság… így kell élni.” Mások elkezdték tagadni, hogy létezne Isten. Volt egy srác, aki fokozatosan hagyott abba minden keresztény elfoglaltságot, nem járt gyülekezetbe, nem olvasta már a Bibliát, végül pedig az imádkozást is abbahagyta. Az utolsó imáját követően ezt mondta: “Most már tudom, hogy nem is létezett soha senki, aki meghallgatta volna az imáimat.”

Egy másik példázatában Jézus arról beszélt, hogy az ellenség konkolyt szórt a búza közé, és azok együtt nőnek az aratásig. Ez alapján az Egyházban ma is vannak olyan emberek, akik kereszténynek látszanak, de nem azok. Isten látja csak a szíveket, ezért emberként nem tisztem megítélni őket. De a kérdőjel bennem van, hogy valaha is keresztény volt-e az, aki ilyen szinten kezdi el tagadni Istent és Jézust (pl. azt mondja, hogy Jézus nem is létezett soha).

Nyilván sok oka lehet, ha valaki ilyen hullámvölgybe kerül a hitéletében, és nem is szabad általánosítani. De megnézve néhány ember életét, valóban elgondolkodunk. Nem is az jut eszembe, amit talán sokan mondanának, hogy elveszítették az üdvösségüket. Inkább arra gondolok, hogy nem is volt soha. Ha lett volna egy élő barátságuk Istennel, az nem valószínű, hogy ilyen irányba ment volna el. Csak a felületes kapcsolatok tudnak így megfenekleni — legalábbis ha Istenről van szó.

áldottak vagytok

(3) Áldottak vagytok, amikor saját erőtök végére értek. Ha kevesebb van belőletek, többet kaptok Istenből és az ő uralmából.
(4) Áldottak vagytok, amikor úgy érzitek, hogy elvesztettétek azt, ami a legkedvesebb számotokra. Csak ekkor ölelhet magához benneteket az, aki a legkedvesebb számotokra.
(5) Áldottak vagytok, ha csak azzal foglalkoztok, hogy kik vagytok — se többel, se kevesebbel. Ez az a pillanat, amikor büszke tulajdonosai lehettek mindannak, amit nem lehet megvásárolni.
(6) Áldottak vagytok, amikor jó évágyat fejlesztetek ki Isten iránt. Ő a legjobb étel és ital, amit valaha is elfogyasztottatok.
(7) Áldottak vagytok, amikor törődtök másokkal. Abban a pillanatban, amikor telve vagytok törődéssel, megtapasztaljátok majd, hogy veletek is törődnek.
(8) Áldottak vagytok, amikor a belső világotokat — az elméteket és szíveteket — rendben tartjátok. Akkor megláthatjátok Istent a külső világban is.
(9) Áldottak vagytok, amikor megmutatjátok az embereknek, hogyan működjenek együtt, ahelyett, hogy versengenének vagy harcolnának. Ekkor fedezhetitek fel valójában, hogy kik vagytok, és találjátok meg a helyeteket Isten családjában.
(10) Áldottak vagytok, amikor az Istennek való odaadásotok üldözést eredményez nektek. Az üldözés még mélyebben vezet be titeket Isten királyságába.

(Mt 5:3-10, a The Message alapján)

miért követem Jézust?

Egy barátommal a kereszténységről beszélgettünk, és ennek kapcsán gondolkodtam el: miért is követem én Jézust?

Először is azt le kell szögezni, hogy miért nem. Nem azért, mert a vallás ezt diktálja. És nem is azt a Jézust követem, akit a vallások sok esetben tanítanak. Nem azt az elérhetetlen valakit, aki túl távoli ahhoz, hogy a barátom legyen. Nem azt a személyt, aki túl érzéketlen ahhoz, hogy a bűnös elcsúszott életén meginduljon és segítsen neki. Nem azt a Jézust, aki alig várja, hogy néhány szabállyal fejbe verjen, amikor csak rosszat teszek. A Bibliában nem ilyennek ismertem meg őt.

Azért követem Jézust, mert ő mindig személyre szabottan, nem pedig előre kidolgozott sémák szerint foglalkozik az emberekkel. Neki én nem egy vagyok a sok közül, egy arc és név nélküli valaki, hanem az egy, akiért a 99-et is otthagyja, hogy megkeressen, ha elkóborlok. Azért is követem, mert sok mai követőjével ellentétben ő tényleg nem a tömeg méretével foglalkozott. Vannak helyek, ahol az számít, hogy minél többen vegyenek részt egy alkalmon. Itt én csak egy statiszta lennék. De a Jézust követő sokaság nem statisztákból állt, hanem olyan emberekből, akiknek az életét Jézus ismerte, és megváltoztatta.

Azért is követem, mert Jézus sokszor az egyént szólította meg. Volt, amikor nagy tömeg előtt beszélt, de máskor viszont négyszemközti beszélgetésekben foglalkozott az emberekkel. Az ember egyik legértékesebb kincsét, az idejét adta az egyes személyeknek — és közben nem nyomta le az óráját, ahogy a pszchológusok teszik, és nem számlázott a beszélgetés végén.

Azért is követem őt, mert polgárpukkasztó volt a magatartása. Vaknak nevezte azokat a vallási vezetőket, akik szánt szándékkal nem akarták elismerni a hatalmát. Olyan csodákat tett, ami miatt mások rossz szemmel néztek rá (egy ács fia ugyanis ne csináljon ilyeneket). Az is előfordult, hogy egy vezető teológust kioktatott az igazi vallásosság mikéntjéről.

Azért is követem őt, mert olyan dolgokra tanította az embereket, amik valóban megváltoztatnák a világot. Ha csak azt betartanánk, ami a Hegyi Beszédben le van írva, akkor már jobb lenne a társadalmunk. Egy olyan ember, aki ilyen bölcs tanácsokat tud adni az élethez, méltó arra, hogy kövessem.

És végül de legfőképp azért követem, mert ő azt mondja, hogy én bűnös vagyok. A bűneimmel nem tudok mit kezdeni, ő viszont tud. Ezért a legjobb, amit tehetek, ha rábízom őket, és kezdjen vele azt, amit akar.

Azt szeretem a kereszténység Istenében, hogy ő tényleg a barátom szeretne lenni. Elérhető, és keresi a velem való kapcsolatot. Erre van leginkább szükségem, és ezért követem őt.

“Boldogok, akik felismerik, hogy szükségük van Istenre, mert övék a mennyek királysága” (Mt 5:3, EF).

bűnvallás

“Ha bármikor is azt mondanánk, hogy nincs bűnünk, akkor saját magunkat csapnánk be, és nem az igazsággal összhangban gondolkodnánk és viselkednénk. De ha ugyanúgy látjuk a bűneinket és gondolkodunk róluk, mint Isten, ő hűséges lesz hozzánk, és igazságosságának megfelelően cselekszik velünk: megbocsátja a bűneinket, és tisztára mos bennünket – mint egy beszennyeződött ruhát – minden igazságtalanságtól. Ha valaha is azt mondjuk, hogy egyáltalán nem követtünk el bűnt, akkor hazugnak nevezzük őt, és nem gondolkodunk és élünk azzal összhangban, amit ő mondott nekünk” (1Jn 1:8-10, saját parafrázis).

in memoriam Barna Zoli

Elhunyt valaki, akinek a nevét talán nem sokan ismerik. Nem egy Michael W. Smith volt, aki sportcsarnokokat képes megtölteni, ha énekel. Nem is Billy Graham, akinek egy-egy evangélizációja alkalmával százak térnek meg. Nekem azonban — és több sorstársamnak is — életem egy kritikus szakaszán nagy segítséget jelentett. Hozzám hasonlóan ő is Jehova Tanúja volt. A távozásom idején sokat segített a honlapja, majd a későbbiekben a személyes találkozások is. Szolgálata inkább csendesen, a háttérben, nem szembetűnően zajlott: “Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell” (Ez 34:16). Jó tudni, hogy aki hisz Jézusban, még ha meghal is él.

tetragramma

Ha megnézzük a magyar (és angol) bibliafordításokat, egyből szembetűnik, hogy többségük az Ószövetségben gyakran írja kapitális betűkkel az ÚR (és LORD) kifejezést. Ezzel kívánja jelezni, hogy ott a héber szöveg az ún. Tetragrammát, vagyis az isteni nevet jelölő négy betűt, a JHVH-t tartalmazza. Ennek magyar olvasata általában a Jahve (vagy középkori szövegmásolói hagyomány alapján a Jehova).

Bár maga a név kb. 7000 alkalommal jelenik meg a héber szövegben, a modern fordítások következetesen mellőzik azt. Teszik ezt a zsidó hagyományra hivatkozva: nem akarják Isten nevét hiába használni. Ezen elv jogossága természetesen erősen vitatható. Kár, hogy a nevet nem tartalmazzák a fordításaink, ha már Isten olyan fontosnak tartotta, hogy több ezerszer utalt magára így.

A nevet a héber lenni igével kapcsolják össze. Az is elképzelhető, hogy a JHVH egy mozaikszó, mégpedig a héber volt, van és lesz kifejezésekből. Így a név kb. örökkévalót jelentene. Ehhez hasonló hangalakkal utal magára Isten akkor, amikor Mózes a neve felől érdeklődik a csipkebokornál: ehyeh asher ehyeh (vagyok, aki vagyok).

Ma már nem kellene követnünk ezt a fordítói hagyományt, és következetesen vissza kellene állítani a Jahve nevet az Ószövetségbe. Némely fordítás (pl. a magyar Károli) egy-két helyen tartalmazza, de korántsem mindenütt. Ugyanakkor Jehova Tanúi bibliafordításával és elméletével ellentétben a név nem szerepel az Újszövetségben sehol. Ennek okai: (1) az Újszövetség a görög kultúrában keletkezett, és itt nem sokat tudtak volna meg Jahvéról csak a neve alapján; valamint (2) Isten az Újszövetségben már részletesebb kijelentést ad magáról, úgy, mint aki Atya, Fiú, Lélek.

A fordítók egy része legalább annyit megtesz, hogy a Jahve név helyén az Úr és Isten kifejezést kapitálisokkal írja, és ezt vagy az előszóban, vagy egy lábjegyzetben meg is magyarázza. De jobb lenne, ha tényleg használnák magát a nevet ott, ahol Isten is használta. Csak gazdagabbak lennék egy olyan fordítással, amely szembe mer szállni a téves fordítói hagyományokkal.

gyülekezeti fi(e)gyelmetlenség

Időnként ellátogatok más gyülekezetekbe is; végtére is a legjobb első kézből tapasztalatokat szerezni róluk. Hétvégén voltam egy karizmatikus gyülekezetben, ahol ugyanazt láttam, mint sok más karizmatikus közösségben. Az istentisztelet alatt, amikor imádkozott valaki elől a mikrofonba, a többiek nem csendben figyeltek, vagy — ahogy az megszokott ilyen közösségekben — maguk is halkan vagy hangosan, magyarul vagy nyelveken imádkoztak, hanem minden mással foglalkoztak. oltak, akik épp a programot egyeztették, mások egymással beszélgettek, üdvözölték egymást.

Ez ennyire általános, hogy emberek imádság alatt mindennel foglalkoznak, csak az imával nem? Én olyan udvariatlanságnak és tiszteletlenségnek tartom, amikor beszélgetek valakivel, de az másra figyel, mással foglalkozik. Van egy ismerősöm, aki tipikusan ilyen: bármikor beszélek vele, mindig elkezd mással társalogni. Az ilyen emberek társaságát épp ezért kerülöm, és nem szívesen beszélgetek velük. Ugyan ez a helyzet Istennel is. Vele szemben is tiszteletlen és neveletlen dolog, hogy nem figyelünk rá, amikor — elméletileg — vele beszélgetünk, hanem más emberekkel foglalkozunk.

Egy nem keresztény barátom is ott volt ezen az alkalmon, és neki is feltűnt, mennyire szabadosan viselkednek a közösségi ima alatt az emberek. Érdemes lenne odafigyelni, hogy milyen képet fest az emberekről és a közösségről az, ahogyan együtt imádkoznak.

Nekem egy kicsit az az érzésem ilyenkor, hogy az emberekben kialakult egyfajta “evangéliumi vallásosság”. Ahogyan vannak a történelmi egyházakban olyanok, akik a közösségi miatyánk során nem nagyon vannak ott lelkileg, nem jelent nekik túl sokat az ott elhangzó imádság, úgy némely karizmatikus gyülekezetben se nagyon veszik az emberek komolyan az imádkozást. Ha komolyan vennék, akkor nem így viselkednének. Kialakulnak bizonyos megszokások és hagyományok a modern kerersztények között is, amik beleivódnak a viselkedésükbe. Néhány száz év mulva ezek valószínűleg ugyanolyan hagyományok lesznek, mint a népegyházak mai szokásai. Vannak azonban olyan hagyományok, amiket nem kellene átvenni, mert kifelé rossz bizonyságot, befelé pedig a közösség ápolásának üres, tartalmatlan és felszínes módját jelentik.

Komolyan kellene venni az imádságot a gyülekezetben, vagy inkább el se menni, ha nem érdekel, mert így csak képmutatás: úgy csinálok, mintha érdekelne, de valójában lelkileg mégse vagyok ott.

ateizmus

Nemrégiben olvastam Olof Johannesson A nagy számítógép c. könyvét. A könyvben van egy rész, ahol a számítógépet tekinti a biológiai fejlődés csúcsának. Azt írja, hogy az evolúciós folyamat célja a számítógépek létrehozása volt, azonban ez közvetlenül nem történhetett meg. Ezért volt szükség az emberre, hogy megalkossa őket. A “természet” ugyanis nem volt képes megalkotni a véletlen folyamatok által egy olyan bonyolult entitást, mint a számítógép. Azonban egy ettől sokkal bonyolultabbat, az embert létre tudta hozni?

Erről eszembe jutott az ateizmus. Maga a kifejezés az a fosztóképzőből és a theosz (gr. Isten) szóból áll, és arra az eszmerendszerre vonatkozik, mely tagadja Isten létezését. Az élet létrejöttét és fejlődését pedig az evolúciós fejlődésnek tulajdonítja.

Magát a kérdést két részre kell bontani: (1) az evolúció támogatása, valamint (2) egy személyes Isten létezésének tagadása. Vannak olyan keresztények is, akik a teista evolúció gondolatát támogatják (pl. Alister McGrath). A másik kérdés viszont Isten létezésének a tagadása. Az ateistáknak mindentudóknak kell lenniük, ha ki akarják mondani, hogy nem létezik Isten. Az ember tudása ugyanis véges. Az ismereteink nem fedik le mindazt a területet, ami megismerhető. Ahogy Pál apostol megfogalmazta: “töredékes az ismeretünk”. Amikor az ateisták azt mondják, hogy nincs Isten, az ennyit jelent a részükről: mi minden ismeretnek és tudásnak a birtokában vagyunk, ezért elmondhatjuk, hogy az egész világmindenségben nem létezik Isten.

Ha az atesiták is elég őszinték magukhoz, be kell ismerniük, hogy nem tudnak mindent. Ha vannak olyan területek, amelyeken nem rendelkeznek pontos ismeretekkel (mert nem rendelkezhetnek), akkor meg kellene hagyniuk a lehetőségét annak, hogy ott létezhet Isten. Sokan emiatt nem ateisták, hanem agnosztikusok. Ők nem tagadják Isten létezését, hanem azt vallják, hogy nem lehet tudni, hogy létezik-e vagy sem.

Mivel bizonyítani az ateisták nem tudják, hogy nem létezik Isten, ezért a személyes hitük alapján építik fel világnézetüket. Valami létezését nagyon nehéz tagadni. Nehéz bizonyítékot találni arra, hogy sehol az univerzumban, annak általunk fel nem térképezett részein és dimenzióiban nem létezik Isten. Azt is be kell ismernünk, hogy a létezését sem egyszerű bizonyítani. Ha egyértelműen lehetne rá bizonyítékokat találni, akkor már mindenki teista lenne. A felelősségünk azonban megvan, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékokat megfelelően mérlegeljük. Olyan döntést kell hoznunk, amely a legtöbb bizonyítékot és befolyásoló tényezőt figyelembe veszi, és egy egységes világképbe foglalja össze.