Időnként ellátogatok más gyülekezetekbe is; végtére is a legjobb első kézből tapasztalatokat szerezni róluk. Hétvégén voltam egy karizmatikus gyülekezetben, ahol ugyanazt láttam, mint sok más karizmatikus közösségben. Az istentisztelet alatt, amikor imádkozott valaki elől a mikrofonba, a többiek nem csendben figyeltek, vagy — ahogy az megszokott ilyen közösségekben — maguk is halkan vagy hangosan, magyarul vagy nyelveken imádkoztak, hanem minden mással foglalkoztak. oltak, akik épp a programot egyeztették, mások egymással beszélgettek, üdvözölték egymást.
Ez ennyire általános, hogy emberek imádság alatt mindennel foglalkoznak, csak az imával nem? Én olyan udvariatlanságnak és tiszteletlenségnek tartom, amikor beszélgetek valakivel, de az másra figyel, mással foglalkozik. Van egy ismerősöm, aki tipikusan ilyen: bármikor beszélek vele, mindig elkezd mással társalogni. Az ilyen emberek társaságát épp ezért kerülöm, és nem szívesen beszélgetek velük. Ugyan ez a helyzet Istennel is. Vele szemben is tiszteletlen és neveletlen dolog, hogy nem figyelünk rá, amikor — elméletileg — vele beszélgetünk, hanem más emberekkel foglalkozunk.
Egy nem keresztény barátom is ott volt ezen az alkalmon, és neki is feltűnt, mennyire szabadosan viselkednek a közösségi ima alatt az emberek. Érdemes lenne odafigyelni, hogy milyen képet fest az emberekről és a közösségről az, ahogyan együtt imádkoznak.
Nekem egy kicsit az az érzésem ilyenkor, hogy az emberekben kialakult egyfajta “evangéliumi vallásosság”. Ahogyan vannak a történelmi egyházakban olyanok, akik a közösségi miatyánk során nem nagyon vannak ott lelkileg, nem jelent nekik túl sokat az ott elhangzó imádság, úgy némely karizmatikus gyülekezetben se nagyon veszik az emberek komolyan az imádkozást. Ha komolyan vennék, akkor nem így viselkednének. Kialakulnak bizonyos megszokások és hagyományok a modern kerersztények között is, amik beleivódnak a viselkedésükbe. Néhány száz év mulva ezek valószínűleg ugyanolyan hagyományok lesznek, mint a népegyházak mai szokásai. Vannak azonban olyan hagyományok, amiket nem kellene átvenni, mert kifelé rossz bizonyságot, befelé pedig a közösség ápolásának üres, tartalmatlan és felszínes módját jelentik.
Komolyan kellene venni az imádságot a gyülekezetben, vagy inkább el se menni, ha nem érdekel, mert így csak képmutatás: úgy csinálok, mintha érdekelne, de valójában lelkileg mégse vagyok ott.
2 hozzászólás
08/06/2009 at 7:34 pm
Nehéz kérdés ez. Egyfelől megértelek, sőt támogatom a véleményedet – ki nem állhatom, ha velem valaki ezt csinálja. Tudod, a klasszikus párbeszéd, amikor az ember a feleségével beszél:
Én: És képzeld, annyira izgalmas ez a könyv, hogy két nap alatt már száz oldalt elolvastam belőle!
Asszony: Kivitted már a szemetet?
Nos, ilyenkor falakat tudnék ledönteni puszta kézzel. :-) Ennél csak az a rosszabb, ha meg se hallja valaki amit egyébként neki mondok.
Ugyanakkor viszont az is eszembe jut, hogy ezek az imák is sokszor sablonosak. Az igehirdetések, az énekek is azok. És az a tapasztalatom, hogy a sablonosság rohadtul fárasztja az istenadta népet. :-) Nekem is komoly erőfeszítés sokszor odafigyelni egy olyan imára, igehirdetésre, énekre, ami igazából nem érdekel, mert nem mozgat meg, semmitmondó, közhelyes. Azt gondolom érted miről beszélek… :-)
Ugyanígy megfigyeltem viszont, hogy a “nagy dumáló emberek” is feszülten képesek figyelni ha az igehirdetés erőteljes, egészséges, értelmes. Lehet, hogy azért beszélünk istentisztelet alatt – amire persze azért nincs mentség – mert ez csak egy tünete annak, hogy sokszor unjuk a banánt?
09/06/2009 at 6:06 am
Igazad van, Sytka. Az az ominózus igehirdetés eléggé összeszedetlen volt. A végén össze akartam foglalni egy mondatban a tanulságot, ill. azt, hogy miről is szólt. Nem ment. Szerintem a szónoknak nem volt vázlata, csak mondta, ami eszébe jutott (“amit az Úr épp a szívére helyezett”).