Keresztény körökben időnként felkapott téma az Egyház és az egyes keresztények nagyobb társadalmi szerepválalása. Hangoztatják, hogy a tudományban, a művészetekben, a közéletben és megkockáztatom, a politikában jobban kellene aktivizálni magunkat. Első hallásra ez jó ötletnek tűnik, de mi áll mögötte, mi a motiváció?
Könnyen belecsúszhatunk keresztényekként a felül semmi hibájába. Ez azt jelenti, hogy nagyobb társadalmi szerepvállalással, aktív politizálással stb. próbáljuk a világot megváltoztatni, jobbá, élhetőbbé tenni. De hol van ebben Isten? Alsó, társadalmi szinten elfogadható, sőt, kívánatos célokat szeretnénk elérni, de fentebb, a spiritualitás szintjén nincs ott Isten. A világ problémáit Isten nélkül pedig lehetetlen megoldani. Hiába próbál meg az Egyház aktívabb lenni ezeken a területeken, nem tudjuk jobbá tenni a világot. Ezt majd csak Jézus tudja helyrehozni akkor, amikor nem ‘uralkodik az ember az emberen a maga kárára’ (Péld 8:9).
Minden egyes emberi erőfeszítés a megoldásért hasztalan, mert csak a tüneteket próbálja meg kezelni. Azonban egy betegségnél nem elég csak a tüneteket kezelni, hanem a fő okot kell kiiktatni, hogy a kísérő tünetek is megszünjenek. Ezt fogja megtenni majd Isten. Nélküle azonban nem érdemes nekünk a forradalmár aktivistát játszani, mert megoldást nem tudunk adni a nagy problémákra.
Van a történetnek azonban egy másik oldala. És ez a misszióparancson alapszik. Jézus kiküldött minket a világba, hogy tegyünk tanítványokká embereket (azaz vezessük el őket a benne való lelki érettségre, nem pedig a nagy-evangelizáció-jó-zene-hallelúja-megtértem típusú döntésre). Ha a nagyobb társadalmi szerepvállalásban az motivál, hogy ez által is Jézusra hívjam fel a figyelmet, mint minden baj végső és egyetlen megoldására, akkor jó úton haladok. De a Jézusra való figyelemfelhívás nélkül minden egyes jónak tűnő akciónk üres és értéktelen lesz az örökkévalóság szempontjából. Nem értünk el ugyanis túl sok eredményt, csak néhány évtizedre ‘jobbá tettük’ az emberek életét. De ettől még nincs üdvösségük, nekünk pedig nem fogja Isten azt mondani azon a napon, hogy ‘Jól van, hű szolgám. Kevésen hű voltál, sok fölé rendellek téged’.
20 hozzászólás
31/10/2009 at 6:25 pm
Ezt most nagyon nem értem.
Mit értessz az alatt, hogy: “Ez azt jelenti, hogy nagyobb társadalmi szerepvállalással, aktív politizálással stb. próbáljuk a világot megváltoztatni, jobbá, élhetőbbé tenni. De hol van ebben Isten?”?
“Minden egyes emberi erőfeszítés a megoldásért hasztalan, mert csak a tüneteket próbálja meg kezelni.” – ezt hol írja a szentírás?
“Nem értünk el ugyanis túl sok eredményt, csak néhány évtizedre ‘jobbá tettük’ az emberek életét.” – ez szerintem elég nagy eredmény…
31/10/2009 at 6:30 pm
> Mit értessz az alatt, hogy:… /norbs
Azt értem alatta, amit oda írtam. Melyik része nem világos?
> ezt hol írja a szentírás? /norbs
Ezt ilyen formában nem írja; az én véleményem. Ugyanakkor a gondolat szvsz. nem biblia-ellenes, amit leírtam.
> ez szerintem elég nagy eredmény… /norbs
Abban az esetben nagy eredmény, ha e 70 évnyi élet szempontjából nézed. De ha az örök élet szempontjából, egyből eltörpül. Mi haszna van annak az embernek, aki egyébként elkárhozik, abból, hogy egészséges életmódot folytatott (az örök élet szempontjából)?
31/10/2009 at 6:34 pm
Mi haszna van annak ha egy hitetlen orvos megmenti pár ember életét? Az örökkévalóság szempontjából nemtom, mert ott még nem voltam. Azt tudom, hogy a 70 év alatt viszont hasznos.
Most csak örökkévalóság-szemszögből nézzük a dolgokat? :D
31/10/2009 at 6:39 pm
Ne keverd a szezont a fazonnal. Nem arról beszéltem, amit hitetlenek tesznek, hanem arról, amit keresztények. Két hozzáállást említettem: (1) harcos aktivista, aki nem az evangéliumot akarja elmondani, és (2) azt, aki a pozícióját arra használja, hogy Jézust, mint végső megoldást mutassa be.
Hogy a kettő közül melyiknek van haszna akkor, amikor az örök életről beszélünk, vitathatatlan. Ha pedig egy keresztény nem az örökkévalóság szempontjából szemléli a világot, akkor ajánlom olvasmánynak Jézus ide vágó példázatait és Pál megjegyzéseit. :]
31/10/2009 at 6:47 pm
Nah, látod? Így kell velem beszélni! :D
01/11/2009 at 12:46 am
Szerintem a dolog nem ennyire duális. Vannak árnyalatok, több is.
Az általad (1)-esként megjelölt típusban van a szélsőségesen aktivista, akinél háttérbe szorul az Evangélium, míg a (2)-esben ott vannak a mindenre igeverssel reagáló, de “bort iszik, vizet prédikál” személyiségek, akiknek talán jobb volna, ha meg se szólalnának.
Valahol a kettő között kellene megtalálni az egyensúlyt, mert ha csak a két szélsőség van folyamatosan napirenden a médiában, akkor abból csak konfliktus van.
És sajnos a túlzott médiafigyelem fenntartása a (2)-es típus radikálisabb, mérsékelten radikálisabb szárnyára jellemző, főképp az (1)-es típus teljes palettáját kollektívan, illetve a (2)-es csoport együttműködésre hajlamos csoportjait kritizáló formában. Ami nem túl biblikus.
Akik meg őket merik kritizálni, azok válogatott erkölcsi, vallási, sőt politikai jelzőket kaphatnak, vérmérséklettől függően.
Sajnos ez nem elmélkedés, hanem a mocskos valóság. A “farizeálódás” valósága. Túl sok társadalmi, tudományos és egyéb téma vált vallási-politikai eszközzé, és főképp a fundi vonalon. Sajnos ez a fajta gondolkodás erőst gyűrűzik kifelé az eredeti környezetéből, és telepszik rá más országokra is.
Derek Webb legutóbbi albuma eléggé részletesen foglalkozik ezzel a szituációval. Kicsit elege lett.
01/11/2009 at 7:53 am
A második típusban én se a szélsőségesen fundamentalistákra gondoltam. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom ezt a bejegyzést, ezt mondanám: Isten nélkül lehetetlen megoldani a világ gondjait; és minden megoldási kísérletünkben ott kell lennie neki is, mint végső megoldásnak.
01/11/2009 at 9:31 am
Jézus előtt is eljött Bemerítő János, hogy felkészítse a zsidókat. Pedig a zsidók ügye sokkal inkább képben voltak Istennel kapcsolatos dolgokban, mint a pogányok.
Tehát szerintem igenis van értelme ha egy keresztény tudománnyal, művészettel, vagy BÁRMIVEL foglalkozik, úgy hogy az nem istentelen. Ezzel ugyanis mindenképpen Istenre fog mutatni, nem erőltetett módon. Ahogy pl. a természet is Istenről beszél.
Pl. igenis van értelme egészségesen élni, mert Isten az embert a Földre teremtette, hogy itt éljen. Még a keresztényeknek is itt a Földön kell élniük, kihasználva a nekik adott tehetséget, egészséget.
Ha valaki egészségtelen, akkor nem tud rendesen dolgozni, extrém esetben még gondolkodni se (kábszer stb.).
Olyan meg nincs hogy “minden kereszténynek adott missziós parancs”. Ez hazug és iszonyatosan káros tévtanítás, meg is lesz az ítélete! Kezdhetsz rettegni vagy megtérni belőle.
01/11/2009 at 9:38 am
> Olyan meg nincs hogy “minden kereszténynek adott missziós parancs”. /endi/
Már sokszor hallottam ezt tőled. De szerintem – ha már te is keményen fogalmaztál, engedtessék meg nekem is – hülyeség, amit beszélsz. Elmondom miért.
Mi a missziós parancs? Hogy menjenek el, és tegyenek tanítványokká embereket, megtanítva nekik, hogy MEGTARTSÁK Jézus minden PARANCSOLATát. És mi az utolsó parancsa? Épp a missziós parancs. Tehát megtanították az új megtérteket, hogy minden parancsnak engedelmeskedjenek. Az más kérdés, hogy a későbbiekben nem a világ végére kellett menniük, hogy evangélizáljanak, de a környezetükben élő embereknek beszéltek a hitükről. Sok kép van az ÚSZ-ben, ami erre utal (világ világossága, Krisztus követei stb.).
01/11/2009 at 10:18 pm
endi:
Nocsak, sok dologban egészen egyetértek most veled.
Amúgy a kérdésben, főleg a szociális szinten szokták idézni a Máté 25:34-46-ot, gyakran is hallani egyetlen szókapcsolatot angolul: “the least of these”.
02/11/2009 at 5:04 pm
Ami meg a tudomány területét illeti:
Biztosítható-e egy hívő fiatalnak a tudomány, mint életút? Szerintem igen.
Lehet-e belőle természettudós, társadalomtudós, jogtudós, orvos, stb.? Szerintem igen.
Támogathatja-e a gyülekezet mondjuk a diplomamunkáját, vagy egy-egy kutatását, akár anyagilag, akár más tárgyi módon, vagy akár csak bátorítással? Szerintem igen.
Kell-e emiatt bárkinek is kellemetlenül éreznie magát? Szerintem nem.
Például mit kezdjen magával az a hívő, aki kulturális antropológus akar lenni, és ez azzal a “kellemetlenséggel” jár, hogy más, nem keresztény kultúrákkal ismerkedik meg? Felléphet-e evangelizátorként, adott esetben kockáztatva útjának szakmai részét? Vagy tekintheti-e úgy a munkáját, hogy neki ahhoz van Isten adta tehetsége, így a precíz munka maga a szolgálat?
Aki művészeti késztetést érez magában, mit válasszon? Csak keresztény tematikát, de ezzel csak egy nagyon specifikus szubkultúrának fog csak alkotni, vagy alkothat-e világias témákat is, és akkor már a művei nem is keresztények? Melyiket támogathatja a gyülekezet? Az elsőt, vagy pont azt nem? A másodikat, vagy pont azt nem? Vagy éppen a két választható irány miatt inkább ne is alkosson?
Nem egyszerű a kérdés, azt elhiszem.
02/11/2009 at 8:50 pm
Nos… Úgy látom, félreértettük egymást. Nem arról beszélek, hogy valaki nem jeleskedhet ezeken a területeken. Én magam is tanultam kulturantropot az egyetemen, és valamelyest hasonló területen szereztem a diplomám is (szociológia). De én arról beszéltem, hogy a világot megjobbítani talán meg is lehet ezeken a módokon (bár ezt kétlem), azonban az _örökkévalóság_ szempontjából mi ennek a haszna? Nagy valószínűséggel nem sok, mert Isten nem a karitatív munkánkat nézi és értékeli (erről elég világosan tanít az Újszövetség). Ugyanakkor a keresztény életünknek szerves része lehet a tudományban, művészetekben, szociális segélyezésben stb. való részvétel. Csak arra kell ügyelni, hogy milyen tevékenységünket tekintjük _üdvszerzőnek_.
02/11/2009 at 9:34 pm
Szerintem ez a kérdés sokszor felmerült az egyházban a történelem során, keleten és nyugaton, katolikusoknál és protestánsoknál, a mainline irányzatnál és az evangelical iránynál is, egyaránt. Aztán különféle vehemenciával és előjellel reagálják le.
Nálam olvashatsz egy érdekes felmérést, hogy az Államokban mit tekintenek prioritásnak a “religious left” és mit a “religious right” kampányaktivistái. Szinte pont fordítottjai egymásnak.
Erről beszélek, amikor azt mondom, hogy nagyon rosszul van átpolitizálva ez a téma, és sajnos ez kifelé gyűrűzik más országokba is. Tehát persze, Amerika az nem Magyarország, de bizonyos tematizálódási folyamatok itt is megjelenőben vannak. Az egyetlen különbség, hogy ami ott a mainline, avagy történelmi, az nem olyan, mint nálunk a történelmi. Viszont ami ott evangelical, az a neoprotestáns formában megjelenőben van nálunk is.
Tényleg nagyon érdekelne, hogy nálunk egy hasonló felmérés milyen eredménnyel zárulna.
02/11/2009 at 10:23 pm
Mindenesetre én ezekben a kérdésekben továbbra is két információforrást részesítek előnyben: Relevant Magazine és The Christian Science Monitor. Úgy érzem, hogy ezek ketten egy olyan kiegyensúlyozott, releváns, nyitott szemléletű és mégis hagyománytisztelő formában beszélnek a világ dolgairól, amit érdemes olvasni. Hogy nincs minden írásban szó az üdvszerzésről? Nos, ilyen is van. Van, ami arról szól, van ami nem. Van amiben nem a “megszokott” üdvszerzési következtetést vonhatja le az olvasó, van amiben meg szó sincs ilyesmiről.
Mindenesetre az sem egy jó álláspont, ha átesünk a ló túlolalára. Mert ugyan mi üdvszerzés van a világi munkahelyben? Hacsak nem evangelizál valaki non-stop, mondjuk buszsofőrként, akkor hol van abban az üdvszerzés? Vagy ha a fizetéséből ad valamely keresztény karitatív, vagy művészeti, vagy bármilyen más jellegű alapítványnak, az már üdvszerzés? Egyáltalán ezen alapítványok működése, az ott dolgozók, sőt önkénteskedők tevékenysége üdvszerzés bárkinek is?
Vagy akkor az egyetlen út mégiscsak a teljes lemondás? De az üdvszerzés bárkinek is?
Attól tartok, hogy ebben nagyon nem egyszerű dűlőre jutni. Szerintem nem feltétlenül kell nagyon keresztényinek látszania annak, ami egyes embereket előreviszi az úton. Hiszen lehet, hogy egy arrogáns ember próbatételei azok, amik közelebb viszik az üdvösséghez. Vagy éppen pont az, hogy egy olyan lehetőséghez jut, ahol békés természetében élhet.
Szokták ugye mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Tényleg azok? Vagy csak mi szeretnénk, ha az általunk elképzelt dolgok lennének vagy üdvösek, vagy hiábavalók? Ki dönti el? Isten, vagy mi?
Üdvszerző az, amiről majd azon a napon kiderül, hogy az volt-e. De nem élhetünk folyamatos stresszben, amikor ruhát adunk le a számunkra szimpatikus karitatív szervezetnek, hogy “Jaj, most ez üdvözít-e, vagy sem, és ha nem, akkor most jaj mi legyen, mi vár rám, mi lesz a megítélésem, ha ez haszontalanság volt?!”.
Egyszerűen nem erről szól. Szerintem.
03/11/2009 at 5:19 pm
“Mert ugyan mi üdvszerzés van a világi munkahelyben? ”
Ezt hogy érted?…
03/11/2009 at 5:21 pm
Vajon miből élnek a “nem világi munkahelyen” dolgozók? Mennyei manna? Isten jobban szereti ezek szerint őket mint az alantas világi munkahelyieket.
03/11/2009 at 5:23 pm
“És mi az utolsó parancsa?”
És meg van írva: az utolsó parancs mindenkire vonatkozik? Különösen épp megszületett keresztényekre, és gyengékre? Ha meg nem bírják: hulljon a férgese.
Ó dehogy, persze hogy nem. Hanem legyenek erősek gyorsangyorsan és ők téríccsenek ezerrel.
03/11/2009 at 6:01 pm
Endi, ha te máshogy értelmezed a Mt végét, legyen. Nem ezerrel térítésről beszéltem, és ezt le is írtam. Olvasd vissza.
04/11/2009 at 7:57 pm
Hát nekem még nem egyértelmű hogy te hogyan gondolkodsz erről…
08/11/2009 at 10:26 am
Most hallgatom a Golgota gyülekezet tanítását a neten… Kb. arról szól hogy legyen mindenki hatalmas evangélista. A bibliai evangélisták szolgálatáról beszél úgy, hogy minden hívőnek így kéne élnie, evangélizálnia stb…
Komolyan, ez már rosszabb mint amit a HGY-ben hallottam sokszor…