Ha megnézzük a gyülekezetben lévő hívőket, talán evidens a megállapítás: minden tanítvány hívő, de nem minden hívő tanítvány. Ezért persze elsősorban nem az egyes emberek a felelősek, hanem a vezetők, akiknek a gondjaira vannak bízva.
A megtérés ugyanis nem végcélja az életünknek, hanem a kezdete a valódi, ‘örök életnek’. Ahogyan egy csecsemő megszületése is a kezdete annak, hogy a gyermek növekedjen, miközben a családtagok gondoskodnak róla, úgy kellene ezt a fajta gondoskodást látnunk a frissen megtért keresztényekkel szemben is. Egy csecsemőnek hiába adnak grillcsirkét, bármilyen finom és kiadós étel is, nem tudja megenni. Ehhez hasonlóan vajon miért gondolkodnak úgy sokan, hogy a nem régen megtért keresztényeknek ugyanolyan fajta, és ugyanolyan módon feltálalt ételre van szükségük, mint azoknak, akik már évtizedek óta hisznek?
A gyülekezeti alkalmak többnyire nem úgy zajlanak, hogy egy frissen megtért azt teljesen megértse. Egy igei mélységeket vizsgáló igehirdetés pedig nem az ő speciális kérdéseire fog válaszolni. Fontos lenne ezért specializáltan foglalkozni velük, hogy növekedhessenek, és elérhessék egyszer a nagykorúságot. Ezzel szemben sajnos sok gyülekezetben kiskorúságban vannak tartva az emberek, és a megtérésük után évekkel is függnek a vezetőjük szavaitól, döntéseitől.
Mindenki felelős azért, hogy ő maga növekedjen. Az üdvösség valóban ingyen van, de a tanítványságunknak megvan az ára — mégpedig elég kemény ára: az életünk. Önmagunk feláldozása vezet el oda, hogy megtaláljuk identitásunkat Jézusban. Az ő tanítványának lenni engedelmességgel, és sokszor lemondással jár. Amíg azonban nagyobb isten lesz valaki életében a pénz, a munka, a karrier, a szex stb. mint Jézus, addig inkább lelki dolgokról fog lemondani, mintsem materiális jellegűekről. Ez a fajta önfeláldozás nem egyszerű dolog, és nem megy egyik pillanatról a másikra. De ha egészségesen foglalkoznának minden megtérővel, aki becsöppen az Egyházba, akkor könnyebben felismerné mindenki, miről kell lemondania azért, hogy Jézus tanítványa lehessen, ne pedig ‘csupán’ egy hívő.
2 hozzászólás
04/11/2009 at 8:00 pm
Ez egy nagyon fontos problémakör a kereszténységben. Szinte minden hívő úgy gondolkodik hogy a “papok gyámkodása” alatt kell lenniük egész életükben. Mintha egy gyerek örökké a szüleitől függne, tőlük tanulna mindent stb…
Nem véletlen, hogy kialakult a papság-pápaság intézménye a katolikus egyházban…
Írtam erről a blogomban régebben:
http://endike.blog.hu/2009/01/27/a_hitbeli_felnottsegrol_keresztenyeknek
08/11/2009 at 5:49 am
Nehéz “kiengedni” a gyeplőt a vezető hit-testvéreknek…és szembesülni az esetleges ellen-véleménnyel-ami várható,ha az “egyszerű” (laikus) keresztény érni kezd…és kamaszodni!