“‘Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.’ (1Korinthus 12,24-27)
Isten a követőit egy testhez hasonlítja. Ez az analógia teljes mértékben helyénvaló, hiszen Krisztus teste élő, rugalmas és növekvő; csak akkor tud életben maradni, ha Jézus természete szerint működik. Az emberi test egyetlen tagja sem önmagáért létezik, hanem azzal a céllal lett megtervezve, hogy a többi szolgálatára álljon. Ha a test valamelyik része elkezd önmagának élni, akkor a ráknak nevezett betegséggel van dolgunk. A saját testemhez hasonlóan Krisztusé is csak akkor életképes, ha minden egyes tagja a többieket szolgálja. (…)
Ha kibicsaklik a bokánk, és nem tudja hordozni a teher rá eső hányadát, a többi testrész nem fenyegetőzik azzal, hogy mindjárt levágják, mert miatta sántít az egész test, hanem készségesen segítenek, amíg a sérült rész fel nem épül.
Az öklöm nem püföli a hasam, amikor fáj, vagy az arcomat, ha leégek. Pont az ellenkezőjét teszi: a testem védelmezi önmagát. Anélkül, hogy a saját biztonságára gondolna, a kezem azonnal eltakarja az arcom, ha a szememet veszély fenyegeti.
Időnként a testem egyes részei fel-felsóhajtanak, ha túlhajszolom őket, de identitásuk vagy feladatkörük miatt még egyetlen panaszszó sem hangzott el részükről.
Mindennek jelentése egyértelmű: ha Krisztus teste vagyunk, akkor szolgálnunk kell egymást. Az ok: Krisztus így akarja.”
(Gayle D. Erwin: A Jézus-stílus, Golgota Kiadó, Budapest, 2011. pp. 169-171.)
