“…valami mélyen bennem olyan gyülekezeti élményre vágyott, amilyenről az Újszövetségben olvastam. Ezt pedig egyik hagyományos gyülekezetben sem találtam meg. (…) ‘A legtöbb hitvalló keresztény nincs tisztában azzal, hogy a ma ‘gyülekezet’-nek nevezett képződményhez kötődő központi fogalmak és gyakorlatok nem az Újszövetségben gyökereznek, hanem az apostoli kor után kialakult mintában.’ — Jon Zens” [1]

Érdemes átgondolni az elv mögött meghúzódó kérdéseket. Miről olvasunk az Újszövetségben a gyülekezettel kapcsolatban? Milyen szokások voltak, amiket követünk, és melyeket nem? Mi alapján határozzuk ezeket meg? Valóban olyan idilliek voltak azok a gyülekezetek? Mi volt bennük az, amit mindenképp el kellene sajátítanunk?

Először is különbséget kell tennünk a narratíva és a rendelkezés között. Lukács az ApCselben a történész szemüvegén keresztül számol be az egyház megszületéséről, és hűen leírja mindazt, ami akkoriban történt. A legtöbb esetben nem kommentálja a történteket, azt az olvasóra bízza. Mérlegelnünk kell, hogy a leírásból mit próbálunk a 21. században a gyakorlatba átültetni, és mit nem. A legjobb példa talán az első jeruzsálemi gyülekezet vagyonközössége. A gyülekezet egy része (itt sem mindenki!) mindenét eladta, és betette a közösbe. Ezt némely kommunára emlékeztető közösség igyekszik leutánozni, és apostoli parancsként napjainkra is alkalmazni. Azonban figyelmen kívül hagyják, hogy még ebben a vagyonközösségen alapuló közegben is voltak, akik megtartották a tulajdonukat. Házanként jöttek össze, ami azt jelenti, hogy nem mindenki adta el mindenét. Másrészt a vagyonközösség mögött a kezdeti lelkesedés húzódott meg, nem pedig Isten elrendelése. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a későbbiekben az apostolnak gyűjtést kell szerveznie, hogy az elszegényedett jeruzsálemi közösséget megsegítse a bajban (Róm 15:26).

Szeretik kiemelni az első gyülekezet spontánnak tűnő alkalmait, szerveződését (erről később), azt azonban figyelmen kívül hagyják, hogy az ApCsel történelmi elbeszélése és az apostoli levelek rendelkezései között némi különbség fedezhető fel. Az éppen talpra álló, és járni kezdő egyház belevetette magát Isten imádatába, és ezt olyan formában tették, ahogy éppen módjuk volt rá. A későbbiekben azonban újabb és újabb problémák jelentek meg (pl. a pogányok megtérése, samaritánusok, szociális kérdések a gyülekezetben, missziómunka, teológiai döntéshozatal stb.), ami miatt ki kellett alakítani egy intézményes rendet. Voltak döntéshozók, szolgálók, és bizonyos kérdésekben elkezdett intézményesülni az egyház (kialakult az apostoli rendelkezések nyomán a rend).

A gyülekezet élete nem csak spontán imaalkalmakból állt, hanem sok más elemből. A bűnösök fegyelmezéséből, a hamis tanítások kiszűréséből, a szegényekről való gondoskodásból, az újonnan megtértek neveléséből, mások szolgálatba való beállításából, a megtűrt bűnök miatti felelősségre vonásból stb. Időnként az “idilli” apostoli gyülekezet megtűrte tagjai között a paráznaságot (még családon belül is), a szabadosságot, a hamis tanításokat, a pártoskodást, a karizmákkal való visszaélést. Ha szolgaian utánozni próbáljuk őket, akkor idővel ugyanezek a problémák fognak megjelenni nálunk is. Ők egy olyan korban éltek, amit nem konzerválhatunk, nem állíthatunk vissza, mert az olyan lenne, mintha egy felnőtt embert visszaerőszakolnánk a csecsemőkorba.

Az Ószövetségben Isten építtetett magának egy templomot, de soha nem rendelkezett arról, hogy zsinagógákat hozzanak létre. Ez a rendszer a babiloni fogság kapcsán alakult ki, és Isten rábólintott a változásra. Jézus rendszeresen járt szombatonként a zsinagógákba, és tanított. Ehhez hasonlóan az egyház is változik az idők folyamán, és ami kétezer éve még megszokott volt (pl. a lábmosás, a vagyonközösség), az ma már nem az. Nem a módszereiket kellene lemásolnunk. Nem az a lényeg, hogy mi is házanként törjük meg a kenyeret, hogy naponként találkozzunk, hogy éjfélig húzzuk a tanítást, míg valaki ki nem zuhan az ablakon, hogy zsinatokat tartsunk a jelentős hitkérdések tisztázására… Az elvet kellene meglátni a korai gyülekezet életében, és ezt átvenni. Ha ez megtörténik, akkor egy olyan gyülekezeti struktúrát (tudom, ez nem szép szó) sikerül majd kialakítanunk, ami ezen elv érvényesülését szolgálja.

Ha az ApCselt végigolvasom, én az elvet az egymással való minőségi közösségben, az apostoli tanításban, a szentség megélésében, a hitben és engedelmességben való növekedésben látom. Ezeket nyugodtan lemásolhatjuk, és megpróbálhatjuk a gyakorlatba átültetni. Tény és való, hogy a minőségi közösség inkább kis csoportban valósulhat meg, mint egy nagy gyülekezetben. De ki mondta, hogy a kettő között választanunk kell? Egymás mellett a kettő nem férhet meg, kihasználva mindkettő áldását? (Meggyőződésem, hogy a nagy gyülekezet és a házi közösség az ApCselben is megjelenik egymás mellett, erről szintén később…) A reformáció után a legnagyobb hiba, amit az egyház elkövetett az volt, hogy a reformátori újításokat konzerválta, ahelyett, hogy az elvet sajátította volna el, és törekedett volna a folyamatos megújulásra, az Igéhez való visszatérésre. Ami egykor reformi, forradalmi, újszerű volt, az azóta több száz éves hagyománnyá vált. Ugyanígy kellene megragadni az Újszövetségben éppen születő gyülekezet Szentlélektől ihletett működési elveit, és átültetni azt a gyakorlatba a 21. században. Így ma is működő megoldások születnek majd, ahelyett, hogy kétezer év hagyományát próbáljuk magunkra erőltetni egy olyan közösség nyomán, ami talán egy fokkal sem volt szentebb, mint mi vagyunk ma.

[1] Frank Viola: A gyülekezet újragondolása, Imádság Háza Alapítvány, Bp. 2012. pp. 13, 17.

“Gyakran ismétlem, hogy több ‘r.k.’ gyülekezetre van szükségünk, ami itt nem római katolikus, hanem radikális konzervatív gyülekezetet jelent. Ezek abban az értelemben ‘konzervatívok’, hogy megőrzik azt, amit a Szentírás világosan megkövetel, de ‘radikálisok’ a hagyomány és a szokások ötvözetének tekintetében, amit ‘kultúrának’ nevezünk. A Szentírás nem változik, a kultúra igen.” [1]

Tisztában kell lennünk ezzel a különbséggel. A gyülekezet alapjait és szokásait (liturgiáját) illetően egyszerre van kötelezettségünk és szabadságunk is. A gyülekezet megteremtése, kigondolása (“újragondolása”) nem a mi feladatunk, azt már Isten megtette. A Biblia szerint az egyház az Istené, és Jézus az, aki azt felépíti: “Elmondom neked, hogy te Péter vagy, és ezen a sziklán én fogom felépíteni egyházamat, és a Hádész kapui sem kerítik majd hatalmukba” (Mt 16:18, NIV). Ezen kívül az ApCsel 20:28 fényében Isten az, aki megvásárolta az egyházat, ezért ő a tulajdonosa. Neki van joga meghatározni annak “szervezeti és működési szabályzatát”, Jézusnak pedig ennek megfelelően felépíteni a hívők közösségét. Ő a test feje, a nyáj pásztora, a menyasszony vőlegénye stb., így ő vezeti az egyházat a neki megfelelő módon. Ha a gyülekezet alapjairól van szó, azt Isten határozta meg, mégpedig a következő módon: “Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus” (1Kor 3:11). A felépítésével kapcsolatban pedig ezt állítja az apostol: “Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által” (Ef 2:20-22). Ennek megfelelően Isten az, aki eldönti, milyen a neki tetsző imádat, hogyan legyünk egymással szeretetközösségben (vö. Jn 10:34-35), hogyan éljünk a hitélet olyan elemeivel, mint az imádság, igehirdetés, úrvacsora, dicsőítés, bemerítkezés, lelki növekedés, gyülekezetvezetés, fegyelmezés stb. Ezek a kérdések le vannak fektetve a Bibliában, és rajtuk keresztül Isten kijelentéseit követhetjük a hitéletre vonatkozóan. Amikor ilyen kérdésekben kívánnak változást érvényesíteni, akkor valójában az isteni rendet kritizálják, és Jézus elképzelése helyett valami emberi rendet próbálnak beiktatni. Hallottam már példát arra, hogy a vasárnapi istentiszteletek minden alkalommal inkább egy grillpartivá vagy filmklubbá váljanak — de egy ilyen alkalommal hogyan tudja a gyülekezet megélni az igazságban és lélekben való imádatot?

Az alapok lefektetése után figyelembe kell vennünk a múltunkat is. Az egyház nem a 21. század posztmodern emberének találmánya. Kétezer év kereszténysége szolgáltatja számunkra azt a kontinuitást, ami visszavezet minket az apostoli korba. Ebbe a múltba nyúlnak le a gyökereink, és ez határozza meg, hogy ma kik vagyunk. A helyreállítási mozgalmak (pl. mormonok, adventisták, Jehova Tanúi) elképzelésével ellentétben az egyházon soha nem diadalmaskodtak a Hádész erői. Hol jobban, hol kevésbé, de egy ‘maradék’ mindig tartotta magát az isteni igazsághoz, ezzel szolgáltatva számunkra a talajt, amin állhatunk. Ezt a múltat nem hagyhatjuk figyelmen kívül, így amikor valaki az egész eddigi kereszténységről állítja, hogy mindent rosszul csinált, akkor a beképzeltséget hallom ki a szavaiból, nem pedig Isten hívását a reformációra. Kritizálni lehet, de mindent elvetni, ami meghatározza a mai egyházi identitásunkat, komoly vétség lenne. Ma is érvényesek Petrus Lombardus 12. században megfogalmazott gondolatai:

“Olyanok vagyunk, akár az óriások [a régiek] vállán ülő törpék. Náluknál többet és távolabbra látunk, de nem azért, mert jobb a látásunk, vagy mert magasabbak vagyunk, hanem azért, mert ők a magasba emelnek minket, hatalmas voltukkal növelik magasságunkat.” [2]

Ha Isten kijelentésével és a történelmi múltunkkal kapcsolatban tisztességesek kívánunk lenni, meg kell fogadnunk a bölcs tanácsát: “Ne mozdítsd el az ősi határt, amelyet őseid jelöltek ki!” (Péld 22:28). Ez persze csak olyan kérdésekben igaz, amelyek az egyház alapelveit érintik, nem pedig a nem szabályozott liturgiáját és szokásait. Itt kell megemlíteni az egyenlet másik oldalát, a kötelezettségünk mellett a szabadságunkat. Számos kérdés van az egyház működésével kapcsolatban, amelyet egyértelműen nem szabályoz a Biblia. Milyen gyakran úrvacsorázzunk? Milyen legyen a dicsőítés zenéje? Milyen módszerrel prédikáljunk? Hogyan nézzen ki a pontos forgatókönyve egy istentiszteletnek? Hetente hány gyülekezeti alkalmunk legyen? Milyen módszerrel evangelizáljunk? Ezekben a kérdésekben szabadságunk van arra, hogy kialakítsuk a saját gyülekezeti rendünket. Ezt úgy tehetjük meg, ha figyelembe vesszük a bibliai alapokat, kulturális kérdéseket, az elérni kívánt emberek társadalmi hátterét, a rendelkezésre álló forrásokat stb. Szabadok vagyunk arra, hogy az Isten által konkrétan nem szabályozott kérdésekben egy nekünk tetsző, működőképes, de elsősorban Istent dicsőítő modellt állítsunk fel.

Érdemes alaposan átgondolni, amikor az egyház működését kritizáljuk, vagy egy helyi gyülekezetet szeretnénk megreformálni. Mindig kezdjük önvizsgálattal, hogy lássuk, vajon a bibliai alapoktól való eltérést szeretnénk-e korrigálni, vagy inkább a saját, bibliaellenes nézetünket akarjuk másokra is ráerőltetni. Vigyázzunk, hogy a nagy buzgalmunkban nehogy Isten tervei ellenére kezdjünk el reformokat végrehajtani! Bölcsen éljünk a kötelezettség és szabadság kérdésével, engedve Istennek, hogy ő formálja az egyházát.

[1] John Stott: Az élő gyülekezet, KIA, Bp. 2009. pp. 14-15.
[2] Idézi: Tony Lane: A keresztyén gondolkodás rövid története, Harmat-Kálvin, Bp. 2003. pp. 100-101.

“Miután tizenhárom éven át eljártam több tucat gyülekezetbe és meglátogattam gyülekezetek közötti szervezeteket, megtettem azt a merész lépést, hogy elhagytam az intézményes gyülekezetet. Ez 1988-ban történt. Soha nem tértem vissza azóta az intézményes kereszténységhez. Ehelyett olyan összejövetelekre járok, amiket úgy hívok, hogy ‘természetes gyülekezetek’. Miért hagytam ott az intézményes gyülekezetet? Azzal kezdeném, hogy rettenetesen meguntam a vasárnapi istentiszteleteket. Ez mindenhol igaz volt, ahová csak eljártam, felekezeti (vagy felekezet nélküli) hovatartozástól függetlenül. Emellett nagyon kevés szellemi fejlődést láttam azoknak az életében, akik ezekbe a gyülekezetekbe jártak. Jómagam pedig inkább a hagyományos gyülekezeti kereteken kívül tapasztaltam meg a szellemi fejlődést. Ráadásul valami mélyen bennem olyan gyülekezeti élményre vágyott, amilyenről az Újszövetségben olvastam. Ezt pedig egyik hagyományos gyülekezetben sem találtam meg. Sőt, minél többet olvastam a Bibliát, annál inkább meggyőződtem arról, hogy a jelenlegi egyház nagyon távol került a bibliai gyökereitől. Ennek az lett az eredménye, hogy az intézményes kereszténységen meghúztam az ejtőernyő kioldózsinórját, és természetes módon kezdtem összejárni egy keresztény csoporttal” (p. 13., aláhúzások tőlem).

Amikor a könyv kritikus megjegyzéseit olvastam, bizonyosfajta kettősség volt bennem. Voltak olyan megállapításai, amelyek alapvetően tévesnek tűntek, és az okot a helytelen bibliamagyarázatban és -értelmezésben láttam. Meglepett, hogy egy olyan ember, aki az újszövetségi gyülekezeti modellt szeretné követni, bizonyos pontokon hogy térhet attól ennyire el. Másrészt viszont jogos kritikát is felfedeztem benne, amely elég sok gyülekezetre igaz lehet (pl. a lelki fejlődéssel, a közösség minőségével kapcsolatban). Időről időre érdemes azon elgondolkodnunk, hogy a gyülekezeteink biblikus módon működnek-e. Vajon betölti a funkcióját a hívők közössége, és úgy éljük meg az egymással való kapcsolatainkat (koinónia), az istentiszteletek elemeit (úrvacsora, imádság, dicsőítés, közösség, igehirdetés), ahogyan azokat Isten eltervezte? Változó világban élünk, és a változás akarva-akaratlanul hatással van az egyházra is. A gyülekezeti alkalmainkat azonban nem befolyásolhatja az, hogy milyen igényeket támaszt vele szemben a fogyasztói társadalom – pláne akkor nem, ha ezek az elvárások nincsenek összhangban a Bibliában kijelentett alapokkal.

Sok közösségben mégis azt láthatjuk, hogy a tagok részt vesznek az alkalmakon, mint fogyasztók, majd a szolgáltatás befejeztével (a „műsor” végén) hazamennek, és élik a szokványos életüket. Olyan hellyé vált a gyülekezet, ahová csak álarcban mernek elmenni a keresztények, és nem tudják őszintén önmagukat adni. Így ír erről Gayle D. Erwin: „Ha egyáltalán létezik olyan hely a világon, ahol nyíltan vállalhatjuk a bűneinket és az érzéseinket, hogy segítséget és gyógyulást találjunk, akkor az a gyülekezet — vagy legalábbis annak kellene lennie. Sajnos azonban egyre inkább olyan hellyé válik, ahol az átlagosnál is óvatosabban kell rejtegetnünk valódi érzéseinket, hogy fenntartsuk a folyamatosan sugárzó győzelem látszatát. (…) Az egyházhoz viszont ezzel a bizalmatlansággal és félelemmel közelítünk, és inkább bujkálunk. Valahol útközben arra a véleményre jutottunk, hogy a gyülekezet a tökéletes, nem pedig a bocsánatot nyert emberek csoportja” (A Jézus-stílus, Golgota Kiadó, Budapest, 2011. pp. 85-86.).

A következő bejegyzésekben szeretném az egyház témáját egy kicsit körbejárni, akár jogos, akár jogtalan kritikáról van szó. Érinteni kívánok olyan kérdéseket, mint a gyökerek: az egyház alapítója, működésének meghatározója, történelmi múltja; az ősegyház példa értékű volta (tényleg?); a nagy gyülekezetek vs. házi csoportok kérdése; a gyülekezet működési elvei és alappillérei stb.

Eközben pedig érdemes olyan forrásokban is utánaolvasni a gyülekezet kérdésének, amelyek igyekeznek egy kiegyensúlyozottan biblikus képet festeni róla. Számomra mostanában az alábbiak bizonyultak hasznosnak:

John Stott: Az élő gyülekezet, KIA, Bp. 2009.
John Stott: Hiszek az igehirdetésben, Harmat, Bp. 2006.
Klaus Douglass: Az új reformáció — 96 tétel az egyház jövőjéről, Kálvin, Bp. 2005.
Klaus Douglass: Isten szeretetének ünnepe — az istentisztelet mai formáiról, Kálvin, Bp. 2005.
David Gooding: A krisztusi hithez hűen — az Apostolok Cselekedetei könyvének új megközelítése, Evangéliumi, Bp. én.
Rick Warren: Céltudatos gyülekezet, Új Remény Alapítvány, Debrecen, 2006.
John White: A jó vezető, Harmat-Keve, Bp. 2008.
Alexander Strauch: Biblikus gyülekezetvezetés — felhívás a Szentírás szerinti gyülekezetvezetésre, Kézirat, kiadás előtt

“‘Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.’ (1Korinthus 12,24-27)

Isten a követőit egy testhez hasonlítja. Ez az analógia teljes mértékben helyénvaló, hiszen Krisztus teste élő, rugalmas és növekvő; csak akkor tud életben maradni, ha Jézus természete szerint működik. Az emberi test egyetlen tagja sem önmagáért létezik, hanem azzal a céllal lett megtervezve, hogy a többi szolgálatára álljon. Ha a test valamelyik része elkezd önmagának élni, akkor a ráknak nevezett betegséggel van dolgunk. A saját testemhez hasonlóan Krisztusé is csak akkor életképes, ha minden egyes tagja a többieket szolgálja. (…)

Ha kibicsaklik a bokánk, és nem tudja hordozni a teher rá eső hányadát, a többi testrész nem fenyegetőzik azzal, hogy mindjárt levágják, mert miatta sántít az egész test, hanem készségesen segítenek, amíg a sérült rész fel nem épül.

Az öklöm nem püföli a hasam, amikor fáj, vagy az arcomat, ha leégek. Pont az ellenkezőjét teszi: a testem védelmezi önmagát. Anélkül, hogy a saját biztonságára gondolna, a kezem azonnal eltakarja az arcom, ha a szememet veszély fenyegeti.

Időnként a testem egyes részei fel-felsóhajtanak, ha túlhajszolom őket, de identitásuk vagy feladatkörük miatt még egyetlen panaszszó sem hangzott el részükről.

Mindennek jelentése egyértelmű: ha Krisztus teste vagyunk, akkor szolgálnunk kell egymást. Az ok: Krisztus így akarja.”

(Gayle D. Erwin: A Jézus-stílus, Golgota Kiadó, Budapest, 2011. pp. 169-171.)

“Jákób csaló volt. Péter heves természetű. Dávidnak volt egy afférja. Jónás elmenekült Isten elől. Pál gyilkos volt. Gedeon bizonytalan volt. Mirjam pletykás volt. Márta aggódott. Tamás kétkedő volt. Sára türelmetlen volt. Illés rosszkedvű volt. Mózes dadogott. Zákeus alacsony volt. Ábrahám öreg volt. Lázár pedig halott volt. Isten nem az alkalmas embereket hívja el, hanem alkalmassá teszi az elhívottakat.”

Ez összecseng a gyülekezetünkben megtartott legutóbbi férfi bibliakör témájával, ahol Jézus nemzetségi táblázatából (Mt 1:1-17) és a tanítványok felsorolásából (Lk 6:12-16) mazsolázgattunk, és néztük meg, hogy milyen emberek voltak Jézus felmenői között, ill. a legközelebbi barátai között, akiket ő maga választott társaiul egy egész éjszakás imádság után. Kifejezetten bátorító azt látni, hogy nem ragaszkodik a tökéletes emberek társaságához, hanem beéri azokkal, akik hajlandóságot mutatnak arra, hogy kövessék őt, és e folyamat közben megváltoztatja, átformálja, alkalmassá teszi őket. Az ApCselben és az apostoli levelekben látható is, hogy mivé fejlődtek ezek az elhívott emberek. Igazak Rick Warren gondolatai is: “Ha Isten csak tökéletes embereket használna, semmi sem lenne elvégezve. Isten bárkit felhasznál, aki elérhetőnek bizonyul.” Ezt csak annyival egészíteném ki, hogy valóban mindegy az ember múltja, Isten tudja használni bármi ellenére is. Viszont az nem mindegy, hogy milyen marad az ember a vele való találkozás után, mert ez a kapcsolat elkezdi átformálni az embert. A cél pedig az Imago Dei megélése. Ez akkor lesz a legnyilvánvalóbb, amikor a hozott anyagot Isten, mint fazekasmester elkezdi átformálni valami szebbé és tökéletesebbé.

Akár Jézus családfáját, akár a tanítványait, akár más híres bibliai személyek életét nézem meg, ugyanarra a következtetésre jutok, mint Gayle D. Erwin: “Csapatának összeállítását igen biztatónak találom. Ha velük együtt tudott dolgozni, akkor velem és… bizony: veled is tud” (A Jézus-stílus, Golgota Kiadó, Bp. 2011. p. 26.).

“Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá… Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket” (Gen 1:26-27).
“…olyanok lesztek, mint az Isten… Azután ezt mondta az ÚRisten: Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy…” (Gen 3:5b, 22a).
“A tanítvány nem feljebbvaló a mesterénél, sem a szolga az uránál. Elég a tanítványnak, hogy olyanná legyen, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura” (Mt 10:24-25).
“A tanítvány nem feljebb való mesterénél; aki pedig teljesen felkészült, az lesz olyan, mint a mestere” (Lk 6:40).
“Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3:18).
“Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt” (Kol 3:9-10).
“Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában” (1Jn 3:2).

A hang tulajdonosa Karen Eiffel, a válságban szenvedő írónő (Emma Thompson), aki nehezen találja a befejezést új könyvéhez, ráadásul a kiadója a nyakára küld egy asszisztenst (Queen Latifah), hogy megsürgesse a munkát. A férfi kétségbeesetten megpróbálja kézbe venni a sorsát és elkerülni a végzetét, ezért egy irodalmárhoz, Jules Hilberthez (Dustin Hoffman) fordul segítségért, aki azt javasolja neki, hogy a befejezés megváltoztatásához életét úgy kell alakítania, hogy az tragédiából komédiává váljon.

A tanácsot követve Harold meglehetősen szokatlan és váratlan románcba bonyolódik Anna Pascallal (Maggie Gyllenhaal), az eleven pékkel. A kérdés csak az, hogyan fejezi be Karen a könyvét?”

Az egység fontos sajátossága az egyháznak. Legalábbis annak kellene lennie. Jézus a főpapi imádságában (Jn 17) imádkozik is érte. Az ő példája viszont megmutatja, milyen is az ideális egység a keresztények között: “De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem” (Jn 17:20-21). Két dolgot érdemes itt észrevenni: (1) az egység mércéje az, ami az Atya és Jézus között van, és (2) a világ felé való bizonyságtétel ezen az egységen alapul. Más helyeken Jézus azt is elmondta, milyen minőségben nyilvánul meg az Istennel való egysége: “Én és az Atya egy vagyunk. (…) Aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 10:30, 14:9).

Ideális esetben hasonlóan kellene az egységünknek megnyilvánulnia. Félreértés ne essék, nem az uniformizáltságról beszélek, nem klónok kiképzéséről és agymosásáról. Az egységünknek van egy sokkal mélyebb dimenziója: “hogy ők is bennünk legyenek” — mondta Jézus. Amikor az ember egy Biblián alapuló kapcsolat kiépítésére törekszik Jézussal, akkor a más keresztényekhez fűződő viszonya is kezd konszolidálódni (vö. 1Jn 4:20). Ha a célnak valóban az Atya és Jézus egységét tekintjük, akkor egyszer tudnunk kellene majd elmondani: “Ha kíváncsi vagy arra, hogy milyen keresztény vagyok, nézz meg egy másikat. Pont olyan vagyok én is.” Itt ismét nem az uniformizáltságról beszélek, hanem az életstílusról, életfilozófiáról, az életünk mögött meghúzódó alapról, ami a gondolkodásunkra és cselekedeteinkre is hatással van. Pál is hasonló gondolatot írt le: “Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével” (Ef 4:3).

A körülmények nagyban hozzájárulnak az egység kialakulásához vagy eltűnéséhez. Az egyháztörténelemből úgy tűnik, hogy miután államvallás lett a kereszténység, a figyelme elterelődött, és elkezdték a keresztények az egyházon belül keresni az ellenséget. Az üldözések idején viszont mindig kitisztult a salak, és megmaradt benne az érték. Ilyenkor a felekezeti határok is elhalványultak, és a másikban a testvért, a bajtársat látták meg a keresztények.

Talán hasonló eredményt ér majd el az új egyháztörvényünk is. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kívül rekedt evangéliumi közösségek között megindult a párbeszéd, az együttes imádkozás, a közösségvállalás. Ez megjelenik Phil Metzger, a Golgota Gyülekezet vezetőjének nyílt levelében:

“A Golgota Keresztény Gyülekezetet nem tekintik elfogadott egyháznak Magyarországon, de az elmúlt pár hónapban annyi, felekezeti vonalakon átívelő, barátság formálódott, hogy erre csak azt tudom mondani: Köszönöm! Baptisták, metodisták, pünkösdiek és még sokan mások, akik szeretik Jézust és szeretik Magyarországot, együtt imádkoztak és megerősítették kapcsolataikat.”

Ugyanilyen jó kezdeményezésről számolt be blogjában Szabados Ádám is. Megerősödhet az evangéliumi közösségek összefogása, egymás elfogadása, támogatása, mert rádöbbenünk, hogy a másiktól elválasztó falak nem is olyan magasak, mint amik a kialakult helyzetben összeköthetnek minket. Bár fura helyzet adódott most, hogy az eddig elismert egyházaktól megvonták ezt a státuszt, de mégsem tekintem végzetesnek. Talán túl kényelmesek voltunk, és a biztonságunkat a jogi elismertség adta, nem pedig Isten kegyelme. Ha tudatosan figyelünk rá, akkor még jó dolgok is kisülhetnek a kialakult helyzetből, és a keresztények összefoghatnak, hogy visszaszerezzék a Lélek egységét, ami fölött eddig talán nem őrködtünk túl lelkiismeretesen.

Nem csalódtam benne. A lelkipásztor szerző — sok más könyvhöz hasonlóan* — Jézus személyét járja körül, és próbálja megragadni annak különlegességét. Nem teológiai megfontolásokat követ, ahogy azt le is szögezi: nem a mindentudásról, mindenhatóságról, pre-egzisztenciáról stb. akar írni, hanem arról, ami az emberek számára hétköznapibb, kézzel foghatóbb, “jézusibb”. Persze az előbbi kérdések is izgalmasak és lényegesek, de merem állítani, hogy az emberek szimpátiáját Jézus felé nem ezek váltják ki, hanem az a mód, ahogyan ő az emberekkel bánt, ahogyan a mindennapokban betekintést engedett Isten lényébe. Ez valahogy magával tudta ragadni a követőit, de a keresztények ugyanezzel a képességgel már nem rendelkeznek. Ezt írja a könyvében:

“Emlékszem, mennyire rabul ejtett a hatvanas évek tüntetőinek kezében látható egyik felirata: Jézus — igen! Kereszténység — nem! Eltűnődtem: ‘Vajon miért van az, hogy az évek folyamán Jézus valósága mit sem veszített vonzerejéből, ellenben a róla szóló magyarázatokról ez aligha mondható el?’ Úgy tűnik, hogy valahol út közben szem elől tévesztettük azt az értelmezést, amely olyannak mutatja be őt, amilyen valójában. Hogy fordulhatott elő ilyesmi?” (p. 11.)

Ezek a szavak összecsengenek Gandhi ismert megállapításával, amely az egyik legtalálóbban megfogalmazott kritika a kereszténység bizonyos rétegeivel szemben: “Szeretem a Krisztusotokat, de nem szeretem a keresztényeket. Ők nem hasonlítanak Krisztusra.”

A könyvben próbálja felfedezni a Jézus-stílus összetevőit, vagy legalábbis azokat az elemeket, amelyeket ő megismert. Ha próbálnánk jobban ragaszkodni Jézushoz, és bátrabban elengedni a saját elképzeléseinket, lehet, hogy jobban hasonlítana a mi stílusunk is Jézuséra. Ez persze megint nem egy újkeletű gondolat, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni. Pál ugyanerre hívta fel azok figyelmét, akik között szolgált:” Az a gondolkodásmód és szándék uralkodjon bennetek, amely a Krisztus Jézust jellemezte” (Fil 2:5, EF).

*További ajánlott olvasmány: Philip Yancey: Jézus másként (Harmat, Bp. 2009.)