“A gyülekezetépítés osztrák hivatalának korábbi vezetője, Klaus Eickhoff egyszer meglehetősen drasztikusan úgy fogalmazott, hogy lelkészközpontú gyülekezeteink ‘lelki fogyatékosok intézetévé’ degradálódtak: a lelkipásztor ’szolgálata’ az olyan anyáéhoz hasonlítható, aki ezt mondja a gyerekének: ‘Nem kell megtanulnod futni. Én egész életedben szaladok majd helyetted.’ (…) ‘Sokan azok közül, akiket Isten arra rendelt, hogy lelki személyiségekké váljanak, lelki fogyatékosokká lesznek.’” (Klaus Douglass: Az új reformáció, Kálvin, Bp. 2005. pp. 158-159.)

“Minden ember olyan, mint egy kirakós játék egy darabja, amely csak az összkép egyetlen helyére illik. Hogy milyen az összkép, az rejtve van előlünk; azt egyedül Isten látja. Első pillantásra a kirakós játék egyik darabja olyan, mint sok másik. De mindegyik csak egyetlen helyre illeszkedik jól. Kétségkívül vannak hézagok, ahova egyiket-másikat némi nyomással be lehet erőltetni, de hamar észrevesszük, hogy valami nincs rendben. Az életben csak egyetlen hely van, ahol valóban önmagunk vagyunk. Az élet értelme az, hogy megkeressük ezt a ‘lyukat’, és betöltsük azt a helyet, amelyet Isten saját különleges egyéniségünkre szabott. Valahol létezik az az egyetlen ‘lyuk’, ahova pontosan odaillünk, és ahova senki más nem illik úgy, mint mi. Egyetlen ember sem tökéletes, de mindenki ‘kész’! Ez azt jelenti: Isten közülünk mindenkinek kijelölte az útját, amelyen járnunk kell, hogy betölthessük azt a feladatot, amelyet be kell töltenünk. Hogy mi ez a feladat, ez olyan kérdés, amelyre az ember csak egy spirituális folyamat során kaphat választ. Erről Istent kell megkérdeznünk, és az ő válasza után kell tapogatóznunk. Az adományok, amelyeket kaptunk tőle, mindenesetre fontos utalást jelentenek arra nézve, hogy hol rejlenek feladataink. Isten ugyanis senkit sem bíz meg nem neki való tennivalókkal.” (folyt. köv.)

Klaus Douglass: Az új reformáció — 96 tétel az egyház jövőjéről (Kálvin, Bp. 2005.)

Ha megnézzük a gyülekezetben lévő hívőket, talán evidens a megállapítás: minden tanítvány hívő, de nem minden hívő tanítvány. Ezért persze elsősorban nem az egyes emberek a felelősek, hanem a vezetők, akiknek a gondjaira vannak bízva.

A megtérés ugyanis nem végcélja az életünknek, hanem a kezdete a valódi, ‘örök életnek’. Ahogyan egy csecsemő megszületése is a kezdete annak, hogy a gyermek növekedjen, miközben a családtagok gondoskodnak róla, úgy kellene ezt a fajta gondoskodást látnunk a frissen megtért keresztényekkel szemben is. Egy csecsemőnek hiába adnak grillcsirkét, bármilyen finom és kiadós étel is, nem tudja megenni. Ehhez hasonlóan vajon miért gondolkodnak úgy sokan, hogy a nem régen megtért keresztényeknek ugyanolyan fajta, és ugyanolyan módon feltálalt ételre van szükségük, mint azoknak, akik már évtizedek óta hisznek?

A gyülekezeti alkalmak többnyire nem úgy zajlanak, hogy egy frissen megtért azt teljesen megértse. Egy igei mélységeket vizsgáló igehirdetés pedig nem az ő speciális kérdéseire fog válaszolni. Fontos lenne ezért specializáltan foglalkozni velük, hogy növekedhessenek, és elérhessék egyszer a nagykorúságot. Ezzel szemben sajnos sok gyülekezetben kiskorúságban vannak tartva az emberek, és a megtérésük után évekkel is függnek a vezetőjük szavaitól, döntéseitől.

Mindenki felelős azért, hogy ő maga növekedjen. Az üdvösség valóban ingyen van, de a tanítványságunknak megvan az ára — mégpedig elég kemény ára: az életünk. Önmagunk feláldozása vezet el oda, hogy megtaláljuk identitásunkat Jézusban. Az ő tanítványának lenni engedelmességgel, és sokszor lemondással jár. Amíg azonban nagyobb isten lesz valaki életében a pénz, a munka, a karrier, a szex stb. mint Jézus, addig inkább lelki dolgokról fog lemondani, mintsem materiális jellegűekről. Ez a fajta önfeláldozás nem egyszerű dolog, és nem megy egyik pillanatról a másikra. De ha egészségesen foglalkoznának minden megtérővel, aki becsöppen az Egyházba, akkor könnyebben felismerné mindenki, miről kell lemondania azért, hogy Jézus tanítványa lehessen, ne pedig ‘csupán’ egy hívő.

Keresztény körökben időnként felkapott téma az Egyház és az egyes keresztények nagyobb társadalmi szerepválalása. Hangoztatják, hogy a tudományban, a művészetekben, a közéletben és megkockáztatom, a politikában jobban kellene aktivizálni magunkat. Első hallásra ez jó ötletnek tűnik, de mi áll mögötte, mi a motiváció?

Könnyen belecsúszhatunk keresztényekként a felül semmi hibájába. Ez azt jelenti, hogy nagyobb társadalmi szerepvállalással, aktív politizálással stb. próbáljuk a világot megváltoztatni, jobbá, élhetőbbé tenni. De hol van ebben Isten? Alsó, társadalmi szinten elfogadható, sőt, kívánatos célokat szeretnénk elérni, de fentebb, a spiritualitás szintjén nincs ott Isten. A világ problémáit Isten nélkül pedig lehetetlen megoldani. Hiába próbál meg az Egyház aktívabb lenni ezeken a területeken, nem tudjuk jobbá tenni a világot. Ezt majd csak Jézus tudja helyrehozni akkor, amikor nem ‘uralkodik az ember az emberen a maga kárára’ (Péld 8:9).

Minden egyes emberi erőfeszítés a megoldásért hasztalan, mert csak a tüneteket próbálja meg kezelni. Azonban egy betegségnél nem elég csak a tüneteket kezelni, hanem a fő okot kell kiiktatni, hogy a kísérő tünetek is megszünjenek. Ezt fogja megtenni majd Isten. Nélküle azonban nem érdemes nekünk a forradalmár aktivistát játszani, mert megoldást nem tudunk adni a nagy problémákra.

Van a történetnek azonban egy másik oldala. És ez a misszióparancson alapszik. Jézus kiküldött minket a világba, hogy tegyünk tanítványokká embereket (azaz vezessük el őket a benne való lelki érettségre, nem pedig a nagy-evangelizáció-jó-zene-hallelúja-megtértem típusú döntésre). Ha a nagyobb társadalmi szerepvállalásban az motivál, hogy ez által is Jézusra hívjam fel a figyelmet, mint minden baj végső és egyetlen megoldására, akkor jó úton haladok. De a Jézusra való figyelemfelhívás nélkül minden egyes jónak tűnő akciónk üres és értéktelen lesz az örökkévalóság szempontjából. Nem értünk el ugyanis túl sok eredményt, csak néhány évtizedre ‘jobbá tettük’ az emberek életét. De ettől még nincs üdvösségük, nekünk pedig nem fogja Isten azt mondani azon a napon, hogy ‘Jól van, hű szolgám. Kevésen hű voltál, sok fölé rendellek téged’.

“A derék ember dicsősége a tiszta lelkiismeret. Legyen tiszta a lelkiismereted, és mindig jókedvű leszel. A tiszta lelkiismeret sokmindennek elviselésére képessé tesz, és jókedvű a balsorsban is. A rossz lelkiismeret mindig félénk és nyugtalan. Nyugodtan alszol, szíved nem vádolhat. Különben ne örvendj, csak amikor helyesen cselekedtél. Sohasincs igazi örömük, sem belső békességük a gonoszoknak, mert nincs békéjük az istenteleneknek – mondja az Úr. Még ha azt mondják is: békében vagyunk, nem félünk semmi bajtól, ki merne ártalmunkra lenni? Ne higgy nekik. Mert hirtelen fölkél Isten haragja, és semmivé válnak tetteik, szándékaik pedig elenyésznek. Helytállni a megpróbáltatásban nem nehéz annak, aki szeret, mert így helytállni annyi, mint Krisztus keresztjében dicsekedni. Tűnékeny dicsőség, amit emberek adnak, tőlük fogadunk. Az evilági dicsőséget mindig szomorúság kíséri. A jó emberek dicsősége lelkiismeretükben van, nem az emberek ajkán. Az igazak öröme Istentől ered, és Istenben van, az igazságnak örvendenek. Aki az igaz és örök dicsőségre szomjazik, az nem fut az ideig való után. Aki pedig az ideig való dicsőséget keresi, vagy szívből meg nem veti, az a mennyeit bizonyosan nem becsüli eléggé. Nagy szívbeli nyugalmat élvez, aki nem sokba veszi a dicséretet és a szidalmat. Könnyen elégedett és csöndes szívű lesz, akinek tiszta a lelkiismerete. Nem vagy szentebb, ha dicsérnek, sem hitványabb, ha szidnak. Ami vagy, az vagy, s nem mondhatnak nagyobbnak, mint amekkora Isten előtt vagy. Ha arra figyelsz, mi vagy odabent, önmagad előtt, akkor nem gondolsz azzal, mit beszélnek rólad az emberek. Az ember a külsőt látja, Isten pedig a szívekben olvas. Az ember a tetteket méri le, Isten pedig a szándékokat. Aki mindig jót tesz, de ugyanakkor kevésre tartja önmagát, az alázatos lelkű ember. Aki semmi teremtett lénytől nem vár vigasztalást, az nagy tisztaságról és belső biztonságról tanúskodik. Aki semmi külső tanúságot nem keres a maga védelmére, arról nyilvánvaló, hogy teljesen Istenre bízta magát. Mert azt mondja Szent Pál: nem az, a kipróbált ember, aki magát ajánlja, hanem akit Isten ajánl. A lelki ember állapota az, hogy belsejében Istennel járjon, és semmi külső vonzalom fogva ne tartsa.” (Kempis Tamás: De imitatione Christi [Krisztus követése]).

Megnéztem egy kb. 10 perces videót, amelyen a Cél Keresztény Közösség leendő vezetője beszél a terveikről, melyeket egy új, esztergomi gyülekezetként szeretnének elérni. A neten egyelőre nem találtam még meg, de hamarosan biztosan fent lesz. Néhány dolog eszembe jutott velük kapcsolatban — hogy hogyan nem lenne szabad egy új gyülekezet alapításába fogni.

(1) A terveik egy az egyben Rick Warren Céltudatos gyülekezet c. könyvének lemásolásából származnak. Ezzel azonban van egy kis probléma: Amerika teljesen más keresztény kultúrával rendelkezik, mint Magyarország. Ami ott működőképes, az nálunk nem feltétlenül az. Ahelyett, hogy gondolkodás nélkül másolni kezdenénk egy módszert, a módszer mögött lévő elvet kellene meglátni, és azt átülteni a hazai viszonyoknak megfelelően. Ők nem ezt tették.

(2) A vezető nagyon fiatal, kb. 19-20 éves lehet. Mindenképp dícséretes, hogy ilyen fiatalon ennyire komolyan veszi Istent. Azonban a fiatal korából sok veszély származhat. Pl. ha ő lesz az új gyülekezet lelkipásztora, hogyan fog megoldani olyan problémákat, amelyekben még nincs tapasztalata? Hogyan fog házassági tanácsokat adni, lelkigondozni stb? Bár az Újszövetség nem tartalmaz az életkorra való konkrét utalást, de azt sejteti, hogy érettebb korú vezetőkre lenne szükség egy gyülekezetben.

(3) A mozgalom munkatársai is fiatalok, akik esztergomi gyülekezetekből verbúválódtak össze. Ezek a gyülekezetek nagy valószínűséggel búcsút mondhatnak e fiatal munkásoknak, ha a Cél Közösség beindul. Azonban a gyülekezetalapítás nem úgy működik, hogy más gyülekezetekből lopkodom össze a fontos munkatársakat. Mielőtt egy új közösségbe belevágnak, érdemes lenne egy gyülekezetek közötti missziót végezni, és így elérni a célközönséget (esztergomi fiatalok). Ehelyett az akváriumból való halászás tipikus esete forog fenn. Kíváncsi lennék, mit szólnak ehhez az érintett gyülekezetek tagjai, vezetői, ill. a fiatalok szülei, akik éppen a csatlakozást fontolgatják.

(4) A videónak adománygyűjtéssel van vége. Felsorolja, mi mindenre lenne szüksége, és kéri, hogy aki tudja, anyagilag támogassa őket. Amerikában az ilyen adománygyűjtés megszokott és természetes, de a mi keresztény kultúránktól kissé idegen. Amerikában is úgy történik az adománygyűjtés, hogy bemutatják a már elvégzett munkát, és a gyülekezetek ennek alapján döntenek arról, hogy támogatják-e őket. De a Cél Közösség nem ezt teszi. Nem mutat fel semmit, hanem elmondja: eddig még szinte semmit nem csináltunk, de ha támogattok, ezt és ezt fogjuk tenni. Mivel épp Esztergomban voltam hétvégén, sikerült beszélni olyan emberekkel, akik ismerik a munkájukat, és elmondták, hogy már kaptak is anyagi támogatást.

Én örülnék, ha sikerülne elérniük az ottani fiatalokat, de a módszerekkel kapcsolatban vannak kételyeim. Vajon alkalmas lesz-e 40-45 fiatal (életkoruk kb. 16-22 év) arra, hogy a megtérő tinédzsereket utógondozza? Alkalmasak-e arra, hogy gyülekezetet szervezzenek? Elég érettek, bölcsek és tapasztaltak-e egy gyülekezet vezetésére, esetleg a fegyelmezésre? Nem tartom valószínűnek. Mindenesetre igyekszem majd nyomon követni, hogy mi fog ott történni.

Jézusnak több olyan példázata is van, amelyben Isten Királyságát úgy írja le, amely begyűjt jókat és rosszakat egyaránt (pl. a háló a jó és rossz halakkal, vagy a búza és a konkoly). Ebből az következik, hogy ma a látható Egyházban is lehetnek olyan emberek, akik valójában nem is keresztények. Bár annak tartják magukat, és mások is annak tartják őket, lehetséges, hogy soha nem döntöttek Isten mellett, és nem is veszik komolyan Jézus követését.

Persze senkiről nem lehet teljes bizonyossággal azt mondani külső szemmel, hogy “na ő aztán biztosan nem is igazán keresztény”. Ez az ítéletalkotás Isten dolga, és nem is kívánom kivenni a kezéből. Viszont két kifejezésen elgondolkodtam, ami mutatja a keresztény élet komolyságát. Az egyik a megtérés, a másik pedig a bűnvallás.

(1) Megtérés — E kifejezés görög szava a metanoia, mely jelentése: az értelem, gondolkodásmód megváltoztatása, visszafordulás. Beszéltem már olyan emberekkel, akik kereszténynek mondták magukat, de nem adták tanújelét annak, hogy megváltoztatták volna a gondolkodásmódjukat. Még mindig a saját fejük után mentek, és még mindig olyan életmódot tartottak normálisnak, amit Isten elutasít. Ha komolyan gondoljuk a megtérésünket, akkor olyan életmódot kellene folytatni, ami egy gyökeres és radikális, 180 fokos fordulatot és változást tükröz az életünkben. Akiknél pedig ez nem látszik — bár itt tekintetbe kell venni, hogy Isten olykor lassú folyamat által változtatja meg az embereket — elképzelhető, hogy a rossz halak közé, vagy a szántóföldben lévő konkoly közé tartoznak.

(2) Megvall (Jn 1:9) — A görög eredetije a homologeó, mely a ‘hasonló’ és ‘mond’ szavak összetételéből jött létre. Épp ezért amikor bűnvallást teszünk, az nem egyszerűen annyit jelent, hogy ránkkényszerítenek egy felettünk álló törvénnyel vagy ítélettel egy beismerést. Azt jelenti, hogy ugyanúgy látjuk a bűnünket, amit elkövettünk, mint Isten. Sokan talán hangzatos bűnvallásokat tesznek, de nem gondolkodnak ugyanúgy a bűnről, mint Isten. Akkor változik meg valójában a gondolkodásunk, ha a bűnről is tudunk úgy gondolkodni, ahogyan Isten, egyetértve az ítéletével.

Valószínűleg a keresztények között is vannak olyanok, akik nem gondolkodnak a bűnről teljesen úgy, mint Isten. És olyanok is, akik még nem fordítottak teljesen hátat a régi gondolkodás- és életmódjuknak. De Isten ettől még formálhatja őket. Tökéletesek pedig csak majd “azon a napon” leszünk. De mindenképp felelősek vagyunk azért, hogy törekedjünk a gondolkodásunkban a nagykorúságra eljutni, és ne rekedjünk meg egy bizonyos szinten. Rajtunk is múlik a fejlődésünk üteme.

A nagy és látványos mozgalmak és irányzatok a kereszténységen belül nem biztos, hogy minden esetben helyesek. Vannak, akik azt állítják, hogy ők állnak a legközelebb a jézusi tanításhoz, és emberek millióit bírják rá a csatlakozásra. Kicsit olyan ez, mint amikor Jézus arról beszélt, hogy jönnek majd hamis tanítók, akik azt mondogatják, hogy “itt van Jézus, erre gyertek”, holott az ő eljövetele mindenkinek látható lesz. Bár még nem az eljövetelével manipulálnak emberek, azzal igen, hogy melyik a legtisztább tanítás. Előfordul, hogy ha megvizsgáljuk azokat, akiket tömegek éljeneznek és követnek keresztény berkekben, akkor azt tapasztaljuk, hogy valójában tévednek — vagy rosszabb esetben csalók, szélhámosok, tévtanítók. Frappáns, amit Jézus mondott:

“Ha valaki leszólít titeket, azt kiáltva, hogy ‘Itt a Messiás!’, vagy azt mutatja, hogy ‘Arra van!’, akkor ne kövessétek őket. Ál messiások és hamis tanítók fognak felbukkanni mindenütt. A lenyűgöző megbízólevelük és elkápráztató bemutatójuk elvakítja még azok szemét is, akiknek jobban kellene tudnia. De idejében figyelmeztetlek titeket. Így hát ha azt mondják: ‘Fussatok ki a pusztába, és nézzétek meg az érkezését!’, vagy ‘Gyorsan, a belvárosba, hogy lássuk, ahogy jön!’, ne pazaroljátok rájuk az időtöket. Az Emberfia eljövetele nem olyasvalami, amit el kell menni, hogy láss. Ő gyors villámként jön el hozzátok! Amikor gyülekező tömeget láttok, gondoljatok a dögkeselyűkre, amint egy rothadó hulla fölött köröznek. Egészen biztosak lehettek benne, hogy nem az élő Emberfia vonzotta oda azt a tömeget.” (Mt 24:23-28, MSG, kiemelés tőlem)

Ezért a tömeg nem lényeges. Egy tévtanítást követhet több millió “hívő” is, az attól még nem lesz igaz. Az igazság viszont akkor is igaz marad, ha csak néhány ember ismeri.

Az előző, madárgyűrűzéssel kapcsolatos bejegyzés után álljon itt még egy könyvajánló. Épp most jelent meg a Magyarországi madárvonulási atlasz.

“A Föld egyik leglátványosabb, kontinenseket átívelő természeti jelensége a madárvonulás, amely évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Sokáig megválaszolatlan talány maradt, hogy miért tűnik el télire a nálunk fészkelő madarak többsége, hol töltik a téli hónapokat, illetve honnan érkeznek hozzánk a távoli vidékeken honos ritka vendégek. Herman Ottó és munkatársai a világon az elsők között, 1908-ban kezdték tudományos módszerekkel kutatni a madárvonulást, s az eltelt száz év alatt  adatok milliói gyűltek össze.

A centenáriumi madárvonulási atlasz tudományos alapossággal, de közérthetően, látványos illusztrációk százaival mutatja be a Magyarországon előforduló madárfajok vonulási szokásait, vándorútjait, telelőhelyeit. A kötet fejezeteit a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Madárgyűrűzési Központjában gyűjtött adatok alapján 73 magyar szakember írta, az ábraanyag összeállításához pedig mintegy 50 hazai természetfotós járult hozzá látványos fényképekkel. A külföldi olvasókat angol nyelvű összefoglalók segítik az eligazodásban.” (Forrás: mme.hu)

Igencsak vitatott a Mt 22:23-33 értelmezése. A szadduceusok a feltámadás utáni házasodással kapcsolatban tettek fel kérdést Jézusnak. (A kérdést igencsak komikussá teszi, hogy nem is hittek a feltámadásban.) Jézus válaszát azonban sokféleképp értelmezik. Valóban nem lesz házasság a feltámadás után? Egy számomra elfogadható értelmezést ad erre a The Message. E szerint a feltámadás után a házasságtól sokkal bensőségesebb kapcsolatban leszünk Istennel, és ez sokkal kielégítőbb lesz, mint maga a házasság ebben a rendszerben. Hogy ez tényleg így lesz-e, abban nem szállnék vitába senkivel. De azért mindenképp érdemes elgondolkodni az idézeten.

“Jézus így válaszolt: ‘Két ponton is elvétettétek a célt: Nem ismeritek a Bibliátokat, és azt sem ismeritek, hogyan munkálkodik Isten. A feltámadáskor a házasságon túl leszünk. Ahogyan az angyaloknak, úgy nekünk is minden extatikus élményünk és intimitásunk Istennel lesz. És a spekulációtokkal kapcsolatban pedig, hogy a halottak feltámadnak-e vagy sem, nem olvastátok a Bibliátokat? A nyelvtan pedig világos: ‘Én vagyok — nem pedig voltam — Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákób Istene’. Az élő Isten nem úgy határozza meg magát, mint a halottak Istene, hanem mint az élőké.” (Mt 22:29-33, MSG)