asch és a vonalak

Solomon Asch kísérlete valószínűleg sokak számára nem ismeretlen. 1955-ben végzett egy vizsgálatot, melyben mutatott egy vonalat a kísérleti alanyainak, és annak hosszát kellett összehasonlítani három másik vonallal. A kísérletben azonban voltak beavatott résztvevők is, akiknek az ‘avatatlanok’ előtt szándékosan rossz vonalat kellett kiválasztaniuk, mellyel nem egyenlő hosszúságú az eredeti, referencia vonal. Olyan helyzetbe hozta így a tényleges kísérleti alanyait, hogy dönteniük kellett: a józan eszükre hallgatnak, vagy pedig a többiek nyomásának engednek, és maguk is a rossz megoldást választják. A kísérlet eredménye érdekes lett, mert nem is kevesen voltak azok a kísérleti alanyok (1/3-uk), akik engedtek a csoport nyomásának, és a komfortérzés megőrzése érdekében helytelenül választották ki a vonalat.

A helytelenül válaszolókat három csoportra osztották a kiértékelés során. (1) Voltak a viaszemberek, akiknek szinte egyáltalán nem volt önbizalma, és tényleg helyesnek gondolta az egyébként nyilvánvalóan rossz választ. (2) Mások önmagukban voltak bizonytalanok, és mivel nem tudtak hitelt adni saját véleményüknek, csatlakoztak a többséghez. (3) Végül pedig voltak olyanok, akik tudták, hogy helytelen a választásuk, de mivel kisebbrendűségi érzéssel küzdöttek, csatlakoztak a többséghez (féltek attól, hogy kinézik őket, vagy deviánsnak tartják).

A kísérlet eredményét így foglalhatnánk össze: “Solomon Asch egyik jól ismert vizsgálata kimutatta, hogy sok ember még olyan egyszerű dolgokról is képes hibás ítéletet alkotni, mint különböző vonalak hosszúságának megítélése, ha jelenlétében több társa (valójában a kísérletvezető beavatottjai) magabiztosan képviseli a hibás ítéletet” (Joseph P. Forgas: A társas érintkezés pszichológiája).

A kísérlet eredménye szerintem nagyon érdekes a kereszténység szempontjából (is). Az élet sok területén igaz lehet, hogy az emberek egy része hajlamos a komfortérzés megtartása végett alkalmazkodni másokhoz a saját meggyőződése ellenére is. Mivel az ember szociális lény, szüksége van arra, hogy másokkal kapcsolatban legyen, más emberek elfogadják, befogadják. Ezért pedig vannak olyanok, akik áldozatokat is képesek hozni — legyen az a saját véleményük vagy ítéletük feladása. Mások viszont annyira bizonytalanok (főleg magukban), hogy nincsenek tudatában annak, hogy rossz ítéletet alkotnak. Tulajdonképpen nekik nincs önálló véleménye, hanem majdhogynem automatikusan átveszik a kontroll csoportjuk véleményét, aminek igyekszenek megfelelni.

Ugyanez igaz lehet a kereszténység esetében is — legyen szó akár az egyes egyénekről (keresztények), vagy csoportokról (gyülekezet, felekezet, egyház). Amikor egy véleményt sokan képviselnek, ott az emberek egy része hajlamos ezt automatikusan átvenni, függetlenül attól, hogy tényleg meg van-e győződve annak helyességéről, vagy sem. Csupán egy ‘kísérletvezetőre’ (egy karizmatikus vezető egyéniség) és ‘beavatott kísérleti alanyokra’ (már meggyőzött gyülekezeti- vagy egyháztagok) van szükség, és a további siker is borítékolható a legtöbb esetben. Ha rákérdezünk egyes emberek esetében arra, hogy miért gondolják azt, hogy valamely vélemény (legyen az lelkiségi irányzat vagy teológiai-doktrinális kérdés) helyes, biztosan megemlíti majd érvként azt is, hogy sokan mások is hisznek benne. A nézeteinket pedig attól a csoporttól származtatjuk, amelyhez tartozunk, vagy tartozni szeretnénk. Legyen szó tehát bármilyen kérdésről, nem feltétlenül lesz helyes vagy igaz, csak azért, mert sokan gondolják igaznak.

Advertisements

13 hozzászólás

Kategória: pszichológia

13 responses to “asch és a vonalak

  1. Hát igen.
    De azon gondolkodom, hogy van-e ennek valamilyen helyeztben létjogosultsága. Pl. egy frissen megtért keresztény mégiscsak bízzon meg valamilyen szinten abban, hogy a gyülekezetben jót tanítanak.
    Egy újszülött gyereknek eszébe se jut megkérdőjelezni a szüleit eleinte, és ez lassan változik, ahogy egyre jobban fejlődik az értelme.

  2. Egy idő után a keresztényeknek is fel kellene nőniük, és nem megmaradni ugyanazon a szinten. Én pl. gyakran hallottam emberektől ilyesmit: “katolikusonak születtem, úgy is fogok meghalni”.

  3. Nagy különbség van a bizalom és a teljes ráutaltság között. A gyerekek azért követik a szüleik szavait mindenben, mert a túlélésük a szüleiken múlik. Ezért a tinédzser kor hajnaláig minden amit a szülő mond igaz. De vajon így kell ennek lennie felnőtt keresztények esetében is? Egy felnőtt ember ennyire rá lenne utalva a pásztorára? Kifejezetten aggaszt az a gondolat, hogy egyes gyülekezetekben ezt a képet közvetítik felnőttek felé…

  4. Így működnek a szekták, a politika, a média de maga az élet is.
    Iskolában hányan féltek/féltünk attól hogy kiközösítik az embert…
    Munkahelyen meg az állás, karrier, pénz múlhat a dolgon.

    Kevesen vannak akik mernek mások lenni.

    Olyan ember talán nincs is aki az élet minden területén fel meri vállalni magát.
    (Legyünk őszinték!)
    Már arra is büszkék vagyunk, ha 1-2 területen felvállaljuk magunkat. :)

  5. tbm

    “de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg…”
    Szerintem ennyi.

    Egy érett, felnőtt kereszténynek előbb-utóbb meg kell értenie, hogy miután a saját bőrét viszi vásárra, egyedül ő felel a saját döntései következményeiért – ennél fogva a fontos döntéseket saját magának kell meghoznia az életében, azt sajnos senki más nem teheti meg helyette. Miközben persze élénken és együttműködően figyel a pásztorára, a tanácsokra, stb. – de ő dönt.

    Ami a témával kapcsolatban eszembe jutott, hogy a törvénykezés mechanizmusa pont ez, ezért nem mernek az emberek ellentmondani a törvényeskedő emberi szabályoknak (lásd pl. hajhossz…).

  6. Én mindenben vállalom a saját véleményemet. Ennek eredménye az hogy kevés ismerősöm, barátom van.

  7. Endi írja:>>”Én mindenben vállalom a saját véleményemet. Ennek eredménye az hogy kevés ismerősöm, barátom van.”<< Én is ezen az úton járok. A hitemet nem építhetem emberekre,mert abból (előbb,vagy utóbb-de inkább előbb) keserű csalódás lesz,és csőd. Inkább legyek egyedül-őszintén-mint látszat "barátokkal".

  8. J

    Jó cikk. :>>”Én mindenben vállalom a saját véleményemet. Ennek eredménye az hogy kevés ismerősöm, barátom van.”<<
    Ez rám is igaz. Érdekes módon, amikor az mjt (jt) listán voltam, bizonyos xjt-ek mindig leszidtak mert habár már nem voltam a JTE tagja, mégis válaltam bizonyos JTE-snek nézett tanokat. Pedig nem azért válaltam mert a JTE tanitotta, sem nem dacból, hanem személyes meggyőződésből eredő inditékból. Csodálkoztak, hogy lehetek ennyire buta, megigézett, fafejű, stb.
    Ennek következtében sohasem hivtak meg xjt-s találkozókra és az én meghívásaim is elutasították.
    Karcsi, te voltál az egyik "insztigátor", aki fölényesen mindig belém rugtál. A sors iróniája, hogy rád is sor került az igefórumon. Most a te bőrödön is tapasztaltad mit jelent a vallásos manipuláció és az evel járó megvetettség. A "sors iróniája" téged is utolért.

  9. infaustus

    János, esetedben nem a véleménykülönbség volt a baj, ne csinálj magadból mártírt. A véleményed mindenki elfogadta volna, ahogyan elfogadtuk egymás eltérő véleményét is. A stílusodat nem fogadtuk el, hogy mindenkit meg akartál győzni a saját igazadról, hogy te nem fogadtál el senki mást kereszténynek, aki nem értett veled egyet, és Barna Zoli emlékét is meggyaláztad — nem is beszélve arról, ahogyan gyanúsítgattál embereket, pl. Ilust. Nem a véleménykülönbség, hanem a stílusod volt a gond.

  10. J

    Ha én is sértő voltam, csak titeket utánoztalak, ezt ti hoztátok ki belőlem, ha valamiben eltértem, mindig fölényes, megalázó válaszokat adtatok…
    Csak beképzeltséget kaptam, láttam nálatok.
    BZ-ról lehet saját véleményem? Én fogok feleni érte. A két hölgytől meg bocsánatot kértem…
    Hamar kitálaltad, ez is jellemző rád.
    Őszintén sajnálom, a veletek eltöltött 11 évet.

  11. infaustus

    János, mindenhez van jogod. De talán az elárul valamit, hogy most se én kerestem fel a te blogod, hanem fordítva.

  12. ribizlibogyó

    Azon gondolkoztam, miképp létezik, hogy sok, nagyon magabiztos ember (hívő) szinte soha nem fejti ki valamiről a saját véleményét. Aki trendi, az nem vergődik saját véleménnyel; mégis nyilvánvaló, hogy ő a leginkább befolyásos és menő. A közösség peremére szorultak azonban sokszor határozottan és értelmesen összefoglalják, mit gondolnak, és ha kell, azt képesek meg is védeni (mert ugyebár értik a saját gondolatukat és nem zavarodnak bele).
    Arra gondoltam, talán az az oka ennek, hogy valaki minél kevésbé közösségi, annál inkább hozzászokott, hogy neki mindenről önállóan kell véleményt formálnia. A közösségi emberek ellenben megszokták, hogy félszemmel mindig ellenőrizzék, tényleg az elfogadott álláspontot képviselik-e vagy sem, nehogy esetleg kilógjanak, cikissé vagy destruktívvá váljanak; így aztán a magabiztos menők belül mindig kicsit bizonytalanok, a kívülről bizonytalanokban viszont belülről alakul ki valamifajta szilárdság. (Olvastam, hogy már Thálészon gúnyolódtak az ókorban, mert annyira lúzerként viselkedett). Nos, valamit valamiért – az ebben a szép, hogy végül senki se jár jobban; külön utakon, de mindenki eljuthat az önbecsüléshez.
    Ha egy erősen trendkövető ember, akinek számára az az egyértelműen nyerő taktika, hogy a közösség értékrendjét kell mindenkinek elfogadnia, mert az a jutalmazás forrása – és egy erősen önmaga álláspontjára utalt, emiatt “önfejűvé” vált ember egymás meggyőzésére törekszik – az sosem sül el jól. (És én biztos vagyok benne, hogy a moderátorok általában nem az önállóságot, hanem az alkalmazkodást jutalmazzák).

  13. Ribizli, jókat írtál. A “közösségi” emberek igazából főleg azért közösségiek hogy ne kelljen megmagyarázni mit mért gondolnak úgy ahogy, ne kelljen elgondolkodni semmin. Hívő körökben erre teológia is született: a vakhit teológiája. Kérdésed van? Higgy. Nem értesz valamit? Higgy. Bajban vagy? Higgy. Csak választ, megoldást, bátorítást, támogatást ne kelljen adni…

    Szerintem a magabiztos menők nem kicsit, hanem nagyon bizonytalanok belül. :) És igen, a kiközösítettek sokszor nagyon tudják hogy mit miért hisznek.