Didakhé

Teljes címén: Didakhé — A tizenkét apostol tanítása. Az egyik legrégibb és legjelentősebb ókeresztény irat az Újszövetségen kívül. A Kr. u. 100-150 közötti időből származik, azonban sokáig csak az első keresztény egyházatyák írásaiban történtek rá utalások, maga az iratot pedig elveszettnek tekintették. Mindaddig, amíg 1873-ban Konstantinápolyban a görög változatát meg nem találta Brüenniosz Philotheosz nikomédiai metropolita. A későbbiekb során előkerült az irat latin, szír, kopt és etióp nyelvű változata is. A cím görög eredetije a Διδαχή, ami tanítást jelent.

Azért lényeges, mert az egyik legrégibb keresztény irat, tehát az Újszövetség értelmezésének egyik legősibb tanúja. Megmutatja azt, hogy az első keresztények hogyan értelmeztek különböző kérdéseket. Bár rövid mű, mindössze 16 fejezetből áll, azok érdekes témákat ölelnek fel. Az első része (1-6. fej.) erkölcsi kérdésekkel foglalkozik, melyek magva a Hegyi Beszédre, és azon belül is az aranyszabályra vezethető vissza. A második rész (7-10. fej.) a kereszteléssel és az úrvacsorával foglalkozik. Kiderül belőle, hogyan gyakorolták a keresztséget az első keresztények, és ez érdekes adalék információkkal szolgálhat pl. a meghintés kontra teljes víz alá merülés vitában. Ez a része egy hálaadó dicsérettel zárul Isten felé. A következő fejezetek (11-15) a gyülekezeti tisztségviselők szolgálatával, megválasztásával foglalkozik, ill. a nekik való adakozással. Érdekessége ennek a szakasznak, hogy az egyes gyülekezet vezetőit nevezi püspöknek, tehát abból az időből származik, amikor még a presbiter és püspök fogalma nem vált el egymástól. Az utolsó, negyedik rész (16. fej.) pedig eszkatologikus jellegű, Jézus visszajövetelével foglalkozik.

Már utaltam arra, hogy az egyháztörténet ismerete több okból is fontos. Az ilyen ókeresztény iratok pont abban segítenek, hogy megismerjük, milyen fejlődési utat járt be az a keresztény tudás és gyakorlat, ami ránk hagyományozódott. Ezért a Studies oldalon megpróbálom összegyűjteni azokat a legfontosabb iratokat, amik számot tarthatnak a mai keresztények érdeklődésére is. Ezek egy része olyan ókeresztény irat, mint a Didakhé, vagy a Hermász pásztora, más részük pedig olyan pszeudoepigráf irat, melyet időnként az Újszövetség is idéz, és mindenképp hasznos lehet a tanulmányozás során korabeli külső forrás gyanánt (pl. Jubileumok könyve, Énók könyve).

Reklámok

21 hozzászólás

Kategória: teológia

21 responses to “Didakhé

  1. berci

    A Didascalia viszont már külön említi a püspököt és a presbitert. :)

  2. infaustus

    Lám mennyi minden változik kb. 80-100 év alatt. :]

  3. berci

    Nő a létszám és a helyszínek száma, bővíteni kell a bürokráciát. :P

  4. and75

    Érdekes a 11. részben, hogy a próféta megítélésétől óv, a Szent Szellem káromlása miatt. Ez sem könnyű kérdés, sokféle álláspont létezik, de ha már abban a korban ezt tanította az Egyház az figyelemre méltó.

  5. infaustus

    Szerintem pont hogy azt mondja, hogy meg kell ítélni. A 11. fejezet első verseiben írja, hogy mik az apostolok/tanítók ismérvei, meddig maradhat stb. Aztán megemlíti, hogy az az igaz próféta, akinek az erkölcsei megegyeznek az Úréval. Tehát ez a mérce, ez alapján kell megítélni. És ha itt megállta a próbát, akkor amit a Lélek által mond, azt az üzenetet nem kell megítélni. Tehát alapvetően nem mondja, hogy mindent gondolkodás nélkül kellene elfogadni.

    Másrészt ez nem a Szentírás, és vannak különbségek. Mert a Biblia egyértelmű abban, hogy meg kell ítélni, amit egy próféta mond. Akár a tanítók, akár a próféták üzenetéről van szó, azt mindig mérlegelni kellett. Egyedül az apostol szava volt olyan, ami mérlegelés nélküli engedelmességet követelt. Ezért is volt lényeges már az újszövetségi levelekben is, hogy felismerjék, kik az igazi apostolok.

  6. and75

    Pontosabban én azt vizsgálom, hogy mi számít a Szent Szellem káromlásának.
    Ezért érdekes ez a szöveg, mert azt állítja, hogy a próféta megítélése ( az igaz próféta ) az annak számít. Természetesen meg kell ítélni amit mond, de ha egy igaz prófétát/ tanítót én hamisnak ítélek az irat szerint a Sz. Szellemet káromolom vele.

  7. infaustus

    Ezzel szívesen ijesztgetik a népet a nagy próféták és tanítók környezetében (pl. Benny Hinn et al.). Róluk mindenféle bizonytalanság nélkül merem elmondani, hogy nem férnek bele az igaz próféta kategóriájába (már csak a be nem teljesül fals jóslataik miatt sem). Akik pedig egyszerűbb, hétköznapibb emberek, róluk az életmódjuk alapján könnyebb megítélni, hogy “milyen lélek működik bennük”. Olyan egyszerűbbek, jézusibbak — nem a pénzre és a show-műsorra mennek. Ez nálam nagy fokmérő.

  8. and75

    Egyelőre pont a berögződött ijesztgetések miatt áll távol tőlem, hogy véleményt mondjak tanítókról. Mindenesetre azt kívánom, hogy minden hamis próféta/ tanító lepleződjön le és ne vezessék félre az embereket!

  9. xyz

    Ha már szóba került a Szentlélek káromlása, van erről egy bőséges tanulmány:
    http://www.htk.ppke.hu/uploads/File/disszertaciok/Kek_Emerencia___2010.pdf A Szentlélek elleni megbocsáthatatlan bűn szentírási magyarázata és a bűn értelmezése a teológiatörténet egyes korszakaiban

  10. xyz

    „A Szentlélek elleni bűn a Didakhé-ban

    Az apostoli atyák igen fontos dokumentumában, a Didakhé-ban (A tizenkét apostol tanítása) (Kr.u. 100–150k.) találunk elsőként utalást a Szentlélek elleni bűnre, igen különös szituációra alkalmazva azt. Az irat második részébe tartozó fejezetek (11-15.: fegyelmi szabályok) közül a tizenegyedikben olvashatunk bizonyos prófétákról, akik a helyi hierarchia mellett, attól különálló szinten fontos szerepet töltöttek be a helyi egyházak életében. Őket nevezi az ismeretlen szerző a tizenharmadik fejezetben ’főpapok’-nak, ők azok, akik az Eucharisztiát ünnepelhették és minden terményből, állatból részt kaptak (13,3-7).

    Ami témánk szempontjából fontos, az a 11. fejezetben olvasható: ezeket prófétákat magas pozíciójuk miatt semmiféle bírálat nem érheti, nem vonhatók felelősségre bíróság előtt, egyedül Isten joga felettük ítéletet tartani (11,11). A szerző figyelmeztet: kritizálásuk valójában bűn a Szentlélek ellen: „ha valamelyik próféta extázisban beszél, ne vizsgáld őt vagy ne táplálj kételyeket; mivel bármely bűn megbocsátható, de ez a bűn nem bocsátható meg.”(11,7).

    Amennyiben a Szentlélek elleni megbocsáthatatlan bűnt a próféták esetében is a Szentlélek más embereken keresztül megnyilvánuló, magától Istentől közvetlenül eredő működéseként értelmezzük, akkor méltán tekinthető az Isten által rendelt és az Ő Szentlelkével eltöltött proféták ellen való beszéd és kritika is a Szentlélek elleni megbocsáthatatlan bűnnek. Esetükben is a Szentlélek elleni káromlás újszövetségi értelmezéséhez juthatunk el: amennyiben valaki az Istentől küldött Lélek általi hatalmat és ezzel a kiválasztott személy Istentől való, a Szentlélek által megvalósuló küldöttségét kérdőjelezi meg, megbocsáthatatlanul a Szentlélek ellen követ el bűnt.”

  11. endike

    Jézust sokszor kritizálták a farizeusok vagy más, de csak akkor említette a megbocsáthatatlan bűnt, amikor ördögtől valónak nevezték a gyógyítását.

  12. infaustus

    És úgy nevezték ördögtől valónak, hogy a szemük láttára bizonyította isteni eredetét. Tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy valaki elköveti ezt a bűnt, ha az ismeret hiányában ördögözi le.

  13. and75

    Benny Hinnről : nem követtem nyomon az életét, csak mostanában néztem utána, de már így, hogy nyilvánvaló, hogy neki a pénz volt az istene nincs idegzetem végighallgatni tőle semmit sem.
    Találtam egy 2005- ös “próféciát”, amiben saját maga mondja ki, hogy a hamis evangéliumot hirdeti : http://www.udvosseghirdetoi.shp.hu/hpc/web.php?a=udvosseghirdetoi&o=NqhOvjtauM

  14. infaustus

    Ezt hol mondta? Nem bírtam a teljes szöveget elolvasni. :] Én egy olyat olvastam tőle, hogy “Isten el fogja pusztítani a melegek közösségét 1995-re”. Ez sem következett be.

  15. Áldott húsvétot kívánok mindenkinek!

  16. Nagyon jó,hogy a Jelenések könyvéhez időben ennyire közel áll ez a teológiai összefoglaló (Didakhé) ! Még csak fél évszázad telt el a két könyv megírása között! Bár nem mindennel tudok azonosulni a Didakhé tanításaival (- rész szerint való az én ismeretem is,-és a Didakhé írójának ismerete is.) Több infó a Depositumon: http://www.depositum.hu/egyhazatyakhite.html#didakhe Köszönöm a postot,áldott Feltámadás-ünnepet kívánok!

  17. Üdv Inf
    Talán erre godnolt:
    “elmondta, hogy mi, pásztorok, rossz munkát végeztünk abban, ahogy bemutattuk Jézust.

    Az Úr azt mondta, egy júniusi napon, menjek haza, és imádkozzam két teljes napon keresztül, tudtam, hogy az Úr szólt hozzám, mi keresztények gyakran mondjuk azt, hogy az Úr szólt, pedig Ő nem szól olyan gyakran, legyünk őszinték. ”

    De nem tom ,mert nekem sincs kedvem végig olvasni.

  18. and75

    Ezt 2005-ben mondta Londonba. Álmában szólt hozzá az Úr.
    A lényeg : “Mi, pásztorok, megszomorítottuk a Szent Szellemet azzal, hogy a pénzt hajtottuk, és a pénzt az evangélium elé helyeztük. Az Úr érti a szükségeinket, és néha megbántjuk Őt a kéréseinkkel. ”
    Ezek után szép az ahogy 2010-re alakult az élete!

  19. Amúgy nagyon érdekes ez az írás. Érezni rajta azt a tömörséget, egyszerűséget, lényegretörő megfogalmazást, amit a keresztény iratok között szinte csak a Biblia mondhat magának.
    Mondjuk van benne pár olyan ami nem tetszik, hogy mindenféle Igéket összekombinál, amelyek szerintem nem kombinálhatók így össze.
    De amúgy összességében nagyon jó.

  20. Üdv endi

    Itt van Polikárp levele is aki 155 előtt írta, hasonló a didakhéhoz:
    http://www.churchofgod.hu/content.php?act=polikarp

  21. xyz

    Hozzászólok picit a presbyter & episcopus (püspök) témához is, mivel ez a téma infaustusnak már régóta vesszőparipája, én meg kicsit utánanézten azóta jobban a forrásoknak :]

    Szóval a kérdés az, hogy vajon az ősegyházban mindjárt kezdettől fogva úgy volt-e mindenütt megkülönböztetve a püspöknek állása a preszbitérium többi tagjával szemben, mint ahogyan azt a “klasszikus” ekkleziológia vallja? Először is bizonyos, hogy a neveket (episcopus, presbyter) eleinte vegyesen használták. A Szentírásban még nem szilárdak az elnevezések: Barnabás is apostolnak van olykor mondva, Pál viszont diákonus, János presbyter. Használatosabb a presbyter (= öreg) elnevezés; a zsidó szinédrium, a római szenátus, a görög geruzia mint öregek tanácsa hasonló megfontolásból származó elnevezések, melyek a keresztény nyelvhasználatnak támaszul és mintául szolgálhattak. Kétségtelen, hogy tanító, törvényhozó, kormányzó és szentelő (meg pedig szentség-osztó) tevékenységet fejtettek ki. De milyen volt e kollégiumnak belső szervezete, milyen viszonyban voltak egymással azok a meghatalmazások, melyek presbyter és episcopus néven vannak említve, mindmáig némileg homályos.

    Vajon az első időben e két nevet vegyesen használták-e ugyanazon elöljárói fokozat megjelölésére, vagy pedig az egyik általánosabb terjedelmű-e? Ennek a kérdésnek azért van jelentősége, mert a Szentírás némely helyen úgy beszél, mintha egy-egy községben több püspök is lett volna, és mintha így az Egyháznak nem monarchikus, hanem testületi, kollegiális volna az eredeti szervezete (preszbitériális egyház). — A teológusok ezt a kérdést többfélekép próbálták feloldani: Petavius szerint abban az időben több püspök volt még minden egyházban, hogy kéznél legyenek új egyházak alapítására és kormányzására. Több szentatya és Szent Tamás úgy gondolták, hogy az egyszerű (áldozó)pap neve is még akkor gyakran püspök volt. A. Michiels szerint az episcopus név csakugyan (áldozó)papot jelent; a tulajdonképpeni, hierarchiai értelemben vett püspöknek akkoriban nincsen még sem állandó neve, sem állandó helye; az mint misszionárius helyről-helyre jár. Batikol szerint a presbyter név jelenti azokat, kik mindjárt kezdetben keresztényekké lettek; természetszerűen ezek közül választották a hivatásos egyházi elöljárókat: πρεσβύτεροι επίσκοπουντες. Valószínű azonban, hogy a dolog úgy alakult ki, amint Bruders alapos és óvatos kutatásai mutatják: Eleinte az összes egyházi elöljárók közös neve: presbyterek. Csakhamar külön névvel kiváltak itt a legalsó fokozat viselői, a diakónusok, mint akikkel a népnek leggyakoribb és a hétköznapi élet szempontjából legjelentősebb érintkezése volt: az ellátás ügye az ő kezükben volt. A nem-diakonusokat akkor kezdték püspököknek és pásztoroknak nevezni; és az apostolok kora után (70-110) lassan általánossá vált, hogy a község legfőbb elöljáróját püspöknek nevezték, a többit presbyternek.

    Ami az ismert tényeket illeti, a tizenkét apostol mellett már az első időkben más vezetőkkel is találkozunk. Ezek feladatait nem tudjuk pontosan meghatározni és egymástól elkülöníteni. A Tizenkettőn kívüli „apostolok”, „elöljárók” (proisztamenoi), „vezetők” (hégumenoi), „felügyelők” (episzkopoi), továbbá a különféle karizmákkal rendelkezők elnevezései sok esetben csak átmeneti jellegű megbízatásra utalnak; a „preszbüterosz” név pedig gyakran nem vezetői megbízatást jelez, hanem olyan hívőkre vonatkozik, akik valami miatt tekintélynek örvendettek. Időre volt szükség és bizonyos tapasztalatokra, amíg a szolgálat hivatalos formái kialakultak, a tisztviselők feladatkörei tisztázódtak és a kléruson belüli rangfokozatok elrendeződtek. Mindez a Szentlélek irányításával ment végbe (vö. Jn 14,26; 16,12-14).

    Már az első században minden rész-egyházban fontos szerepet tölt be egy legfőbb irányító — akit később püspöknek neveznek –, aki a maga személyében jele és őre a papi tevékenység alapvető feltételének: a hit, az istentisztelet és a fegyelem egységének.

    Ilyen Krétában Titusz, Efezusban Timóteus, Rómában Kelemen, Antióchiában Ignác. A pasztorális levelekből kitűnik, hogy Timóteus és Titusz mint ,,apostoli megbízottak”, több preszbiterek vezette egyház ellenőrzésével voltak megbízva. Hatáskörük tehűt olyanféle volt, hogy abból a későbbi monarchikus püspöki jogkör természetszerűleg kialakulhatott. Egyes helyeken ez korábban megtörtént. Timóteus pl. Szent Pál irányításával kormányzott, de Pál halála után saját kezébe került a vezetés. Ez az ún. antióchiai forma. Ezzel szemben a palesztinai forma a zsinagóga mintájára alapított kollégiális vezetés volt, amelyből jóval később tértek át a monarchikus vezetésre.

    A diakonusok már Szent Pál idejében a püspök segítőtársai (Fil 1,1; vö. 1Tim 3,9-11).
    Az áldozópapi rendfokozat kialakulását a 2. sz. elejétől kísérhetjük figyelemmel. Az történhetett, hogy egyes püspökök, akiknek lelki hatalma nagyobb földrajzi területet ölelt fel, hatáskörük nagy részét megosztották a mai áldozópapoknak megfelelő preszbiterekkel, és csak ezeket a felhatalmazásokat közölték velük.

    Az episzkoposz, preszbüterosz, diakonosz szakkifejezések mai értelemben először Antióchiai Szent Ignácnál fordulnak elő. Ugyanezzel a hármassággal és ezeknek a hivataloknak a laikusoktól való elhatárolásával azonban már Római Szent Kelemen első levelében találkozunk (ad Cor 40,5), csak ő más elnevezéseket használ (a püspököt ui. főpapnak, a diakonust pedig levitának nevezi).

    Ignatius így ír: ,,Mindnyájan hasonlóképpen tiszteljék a diakonusokat, mint Jézus Krisztust, a püspököt pedig mint az Atya képviselőjét, az áldozópapokat viszont mint Isten szenátusát és az apostolok tanácsát” (Trall 3,1). ,,Buzdítalak benneteket, törekedjetek mindent Isten szellemében egyetértéssel intézni, miközben a püspök Isten helyett, az áldozópapok az apostoli tanács helyett járnak az élen, az én kedves diakonusaim pedig Jézus Krisztus szeretetszolgálatával vannak megbízva” (Magn 6,1; vö. Sm 8, Phi14, Eph 2). Ezeket a tisztségeket az eukarisztiával is kapcsolatba hozza Ignatius (Phil 4).