Ki a főszereplő?

A modern ember beleesett abba a hibába, hogy azt gondolja, az élet és az egész világ róla szól. Olyan életet próbál berendezni magának, amiben a lehető legtöbb hasznot tudja húzni az életből, kiélvezni minden egyes pillanatát, és közben megfeledkezik a Teremtőről, aki minden mögött ott áll. Az persze nem annyira meglepő — a ma emberét ismerve –, hogy a világ nem Isten mércéje szerint alakítja az életét, hisz eleve nem hisznek benne: “Tévednek a bűnnel kapcsolatban, mert nem hisznek bennem” (Jn 16:9, EF). A Jézusban való hit pedig nem hitvallások üres ismételgetését, vagy népi vallásosságot jelent, hanem egy életformát, amikor önmagunknak meghalunk (vö. Gal 2:20), és neki engedelmeskedünk (Jn 15:14).

Az viszont már szomorúbb, amikor a keresztények is úgy rendezik be az életüket, hogy az nem Istenről, hanem saját magukról szól. Nem azt szeretném sugallni, hogy magunkkal szemben legyünk igénytelenek, mindenről lemondók (bár a lemondásnak is van helye!). De az életmódunk megmutatja, hogy ki van a középpontban — én vagy Isten. Jézus szerint két úrnak egyszerre nem szolgálhatunk (Mt 6:24), és ha nem Isten az, akit éppen szolgálunk, akkor más urat fogunk választani magunknak. Ez törvényszerű, mert az ember arra lett megteremtve, hogy szolgáljon valakit vagy valamit. Könnyen választunk magunknak Isten helyett egy bálványt, amit a középpontba teszünk (pénz, karrier, szex, család, egy hobbi, egy keresztény szolgálat stb.). De mindezt úgy alakítjuk ki, hogy nekünk jó legyen, az én terveim teljesüljenek, én érezzem jól magam. Így jött létre a bibliai Szentháromsággal (Atya, Fiú, Szentlélek) szemben a modern ember blaszfém háromsága: én, enyém, engem.

Ha a Bibliát olvassuk, abban viszont más kép tárul elénk. Ott nem az ember a főszereplő, nem az emberről szól minden, bár Isten tervében világosan látható, hogy mennyire fontos szerepet töltünk be. De maga a teremtés és az emberi élet is Isten dicsőségét szolgálja. Nem Isten van értünk, hanem mi vagyunk érte, hogy a dicsőségére éljünk. Pál apostol ezt a következőképpen összegzi:

“[Isten] előre elhatározta, hogy minket saját gyermekeivé fogad Jézus Krisztus által. Így akarta és így tetszett ez neki. Azért tette ezt, hogy dicséretet szerezzen dicsőséges kegyelmének, amellyel megajándékozott bennünket szeretett Fia, Jézus Krisztus által. (…) Isten a Krisztusban kiválasztott bennünket. Ezt már előre elhatározta, mert így felelt meg céljának. Isten ugyanis mindent a saját elhatározása és akarata szerint cselekszik. Bennünket, akik elsőként reménykedtünk a Krisztusban, Isten arra választott ki, hogy dicséretet szerezzünk dicsőségének. (…) Mindennek a célja Isten dicsőségének dicsérete” (Ef 1:3-14, EF). Máshol is hasonlóan fogalmaz az apostol: “Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett” (Kol 1:16, SzIT). Jézus pedig ezt mondta: “Akkor elmondta nekik, mit remélhetnek maguknak: ‘Mindenkinek, aki velem akar jönni, hagynia kell, hogy én irányítsak. Nem ti ültök a vezetői ülésben, hanem én. Ne fussatok el a szenvedés elől, hanem öleljétek azt magatokhoz. Az önsegítség egyáltalán nem segít. Az önfeláldozás az út, az én utam, hogy megtaláljátok magatokat, az igazi éneteket. Mire lenne az jó, ha mindent megkapnátok, amit csak akartok, és elveszítenétek magatokat, az igazi éneteket?’” (Lk 9:23-25, MSG).

Az emberi élet célja tehát elsősorban nem az, hogy örömöm leljem ebben az életben, és saját belátásom és tetszésem szerint éljek. Sokkal inkább az, hogy engedelmeskedjek Istennek, az ő tetszése szerint éljek, elveszítsem benne önmagam, és megkapjam tőle azt a százannyit, ami tényleg teljessé teszi az életemet. Ezt kellene megérteniük legalább a keresztényeknek…

Advertisements

4 hozzászólás

Kategória: evangéliumi

4 responses to “Ki a főszereplő?

  1. Amilyen tévedés volt a középkori felfogás,hogy a Nap forog a Föld körül,
    olyan hibás gondolkodás a totális énközpontú életfelfogás is.

  2. infaustus

    Ez találó megjegyzés volt!

  3. Szép napot! Az elmúlt időszakban tanulmányozom a Bibliát és kutatom a leghitelesebb magyar fordítást. Egyenlőre a Károli fordítást tanulmányozom. Ha tud még hűségesebbet ajánlani az eredeti szöveghez, kérem jelezze. Kutatok a kanonizálás előtti maradványok után is (apokrif iratok, Júdás evangéliuma…) Ha tud ehez hiteles magyar forrást ajánlani nagy segítség lenne. Olvastam régebbi írásaiban, hogy fontos önnek is az eredeti szöveg. Megkérdezném, hogy konkrétan a Szentháromságra való utalásokkal találkozott e Jézus tanításaiban?

  4. infaustus

    Kedves Károly,

    Hiteles magyar fordításról érdeklődik — én a magam részéről a Magyar Bibliatársulat által 1990-ben revideált Új fordítást javasolnám. Pontosabb és hitelesebb szövegen alapul, mint ami Károlinak a rendelkezésére állt.

    A kanonizálással kapcsolatban elég sok bevezetéstani (pl. Tenney: Újszövetségi bevezető c. könyve, vagy F.F. Bruce: Az Újszövetség megbízhatósága) vagy egyháztörténeti könyv elérhető. Könyvtárban vagy keresztény könyvesboltban érdemes ezekbe belelapozni, és így könnyen ki lehet választani a legmegfelelőbbet.

    A háromság-tannal kapcsolatban egy dolgot érdemes megérteni: a Bibbliában az alapjai vannak benne, vagyis az, hogy az első tanítványok egyetlen Istenben hittek, de ezzel párhuzamosan az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is Istennek tartották, mégis csak egy Isten van. Amikor ezt kezdték félremagyarázni az egyháztörténelemben, konkrétan lefektették, hogy mit is értettek meg a Bibliából háromság-tan alatt. Ezért ilyen mondatot hiba lenne keresni, hogy “Isten három személyben létezik”. De az alapok benne vannak, és ez tetten érhető Jézus tanításában is. Ő olyan dolgokat tett, amit csak Isten tehet (teremtett, bűnöket bocsátott meg, feltámasztotta önmagát, elfogadta az emberek imádatát), ill. magával azonos értékű segítőnek küldte el a Szentlelket.