Miért engedi meg…?

Ha van Isten, miért engedi meg a szenvedést? Azt, hogy afrikai gyerekek éhezzenek, majd éhen haljanak. Hogy a szülők életmódja miatt gyerekek AIDS-szel szülessenek? Hogy fogyatékos gyerekek szülessenek, akik nehéz körülmények között éljék le az életüket. Hogy emberek tragikus körülmények között veszítsék el hozzátartozóikat. Hogy szegénységben nyomorogjanak. Hogy egész életükben betegen éljenek. Hogy háborúk, erőszak és terrorizmus legyen a világban.

Hasonló kérdéseket gyakran tesznek fel az emberek, miközben értetlenül állnak a világ állapotát látva. Részben olyan emberek teszik fel őket, akiket Isten valójában nem is érdekel, és csak kibúvót keresnek maguknak, hogy ne kelljen számot adniuk az életükről. Részben viszont olyan emberek, akik komolyan küzdenek ezekkel a kérdésekkel, és nem tudják egy jóságos Istennel összeegyeztetni azt, amit ő ma megenged a világban.

Vissza szoktam ilyenkor kérdezni: Szerinted mit kellene tennie?  Egyértelmű, hogy “meg kellene szüntetnie” mindezt. De ez nem ennyire egyszerű. Sokszor igazságtalanok vagyunk Istennel szemben, és olyasmit várunk el tőle, amit nem is gondolunk komolyan. A szenvedés és az igazságtalanság elég mélyen gyökerezik az emberiség történelmében. A Genezis beszámol arról, amikor az első ember elbukott, és az Istentől való függetlenséget választotta. A bukás lényege tulajdonképp az volt, hogy nem hittek Isten szavának, annak, hogy ő tudja, mi a jó az embernek. Ők maguk akarták eldönteni, mi a jó és mi a rossz — és mindezt a Teremtőtől függetlenül. Erre a helyzetre pedig Isten egész érdekesen reagált — szabad teret engedett az embernek, hogy bizonyítson. Mindaz, amit ma látunk a világban, ennek a folyamatnak a része. Mivel az ember elutasította Istent, ő anélkül, hogy ránk törné az ajtót, visszavonult, és várja a fejleményeket. Nem mintha ő nem tudná, hogy mi fog történni; inkább arra vár, hogy mi magunk is rájöjjünk, milyen az az élet, amit Isten nélkül élünk.

A Prédikátor ezt így fogalmazta meg: “Mindezt láttam, és megfigyeltem minden dolgot, a mely történik a nap alatt, oly időben, a melyben uralkodik az ember az emberen maga kárára” (Préd 8:9, KÁR). Az ember nem alkalmas arra, hogy önmaga fölött uralkodjon. A történelem kezdi bizonyítani, hogy az egyetlen, hosszú távon élhető kormányzási forma a teokrácia. Minden más esetben az ember kárára válik, ha más ember uralkodik fölötte, legyen szó akár demokráciáról, alkotmányos monarchiáról vagy diktatúráról. Másrészt szembe kell néznünk a döntéseink következményeivel. Az egyik legnagyobb horderejű döntésünk pedig az volt, hogy elutasítottuk Istent. Ő engedi, hogy az emberek jelentős része tőle függetlenül éljen, és közben olyan életmódot folytatnak, amelyből a háborúk, éhezés, kizsákmányolás AIDS stb. származik.

Miért várják el az emberek Istentől, hogy tegyen valamit, ha valójában nem is hisznek benne? Miért gondolják azt, hogy ő egy csodatevő dzsinn, aki azért van, hogy teljesítse a kívánságainkat, majd visszamenjen a lámpába? Az istenhit ettől sokkal többről szól — arról, hogy barátságot ápolunk vele, szolgáljuk őt, imádjuk, és tudjuk, hogy hol a helyünk a vele való kapcsolatban. Amikor ez a kapcsolat helyre áll Istennel, akkor már tud kezdeni valamit az elrontott életünkkel. De addig nem erőszakolja ránk a megoldásait (vö. Jel 3:20).

Isten útjai nem a mi utaink, és a pillanatnyi kép, amelyet belőlük látunk, sokszor érthetetlen. De Istennél nincsenek sem véletlenek, sem félre sikerült tervek — csak olyanok, amelyeket egyelőre még nem értünk. A szenvedés pont olyan, amelyet viszont már érthetünk. A fájdalom, a bajok, a gyász, a halál, a könnyek mind olyan dolgok, amelyek indikátorok az életünkben. Jelzik, hogy ez a világ jelen állapotában nem az otthonunk, nem ide tartozunk. Amikor az igazi otthonunkat megtaláljuk, akkor mindezek a dolgok el fognak múlni: “Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: ‘Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak'” (Jel 21:3-4).

Advertisements

5 hozzászólás

Kategória: gondolatok

5 responses to “Miért engedi meg…?

  1. endike

    Jó írás. :)
    Annyit tennék hozzá, hogy az félreérthető hogy “A történelem kezdi bizonyítani, hogy az egyetlen, hosszú távon élhető kormányzási forma a teokrácia.” – Nem, valójában az emberiség számára márt nincs semmiféle megoldás. Csak az egyén számára van: a megtérés. A világnak nem jár már semmi, halálra van ítélve, civilizációstul, társadalmastul, mindenestül.

    Sokszor látom, hogy keresztények úgy írnak Istenről, hogy az a világ számára megoldás, úgy értve hogy a társadalomnak, civilizációnak, országoknak, családnak, közösségeknek stb. Ez hamis!

    Ez az írás persze nem erről szól, csak egy picit éreztem benne ezt, lehet, hogy rosszul.

  2. infaustus

    Nem kívántam azt mondani, hogy a világnak van megoldás. Ha lenne, akkor nem lenne Jelenések könyve. De mégiscsak van…

  3. Nem könnyű dolog a szenvedés problémája…nagyon mély, rettenetes és érthetetlen szenvedések vannak.
    Istennél biztos ott a válasz! – csak minekünk nem mindig adatik ennek a megértése.

  4. endike

    Infa, arra gondolok, hogy a mostani világnak, a társadalomnak sincs megoldás _most_. A világ, társadalom nem lesz jobb a kereszténységtől. Ha valaki ezt állítja, az nem igazat állít.

  5. Katolikus gondolkodóknál (talán Chardin?) találkoztam valami olyasféle fordulattal, hogy a szenvedést nem megmagyarázni kell, mert a szenvedésre nincs magyarázat. Ha viszont valaki átéli/együtt érez a szenvedővel, akkor a szenvedést hálaadássá formálja. Másutt meg azzal a történettel találkoztam, hogy amikor vki öngyilkos lett (felakasztotta magát) felvetették a kérdést: Hol volt Isten? – s a válasz: az akasztott emberrel szenvedéseiben, ahogyan Jézus Krisztust is tkp. felakasztották a fára…