Isten imádata

Néhány napja vettem észre ezt a reklámot a városban. Azóta több plakátot is láttam, és mindegyik alján ott található a cég szlogene: “Csak rólad szól”. És milyen igaz, hisz a világ embere így éli az életét — kiélvezi, hogy minden róla szól, az egoizmusa körforgásában él, és nem tud szabadulni az önös gondolataitól. Ezzel azonban rossz alapra fekteti az életét, hibás a kiinduló pontja. Mivel Isten teremtett minket, ezért teljes életet élni nem tudunk, amíg a gondolataink az énből indulnak ki. E világ hazugsága, hogy minden csak rólunk szól.

Isten igazsága ezzel szemben a következő: “Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy… magasztaljuk dicsőséges kegyelmét” (Ef 1:4-6). Amikor Pál apostol erről ír, annyira magával ragadja az élet igazi alapjának átadása — nevezetesen az Isten dicsőségére és imádatára való élet –, hogy csak nehezen tud a gondolatainak parancsolni. A görög szövegben az Ef 1:3-14 versek egyetlen többszörösen összetett mondatot alkotnak, melyben az apostol körüljárja a Szentháromság személyeit, és időről időre oda tér vissza, hogy a létezésünk oka Isten dicsőítése, magasztalása, imádata. Máshol ezt így fogalmazza meg: “Bizony tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen” (Róm 11:36). Korábban pedig a bölcs Salamon állapította ezt meg: “Az Isten mindent saját céljaira teremtett” (Péld 16:4, NLT). Világos tehát, hogy az élet nem rólunk szól, hanem Istenről — és benne, általa és érte van az, hogy mi is megtaláljuk a saját helyünket ebben a világban és Isten országában.

De mit jelent az, hogy Isten imádatáért létezünk? Mit jelent Istent imádni? Az Újszövetségben a προσκυνέω (proszküneó) kifejezést fordítják így, mely az imádat és a leborulva hódolás gondolatát fejezi ki. Balázs Károly meghatározása szerint [1] a szóösszetétel egyik tagja a προσ (prosz) prepozíció, mely jelentése: felé — azaz egy irányt fejez ki, azt, hogy mi önmagunktól elfordultunk, és Isten felé odafordult tekintettel éljük az életünket. Nem önmagunkra koncentrálunk, hanem valami másra, és ez határozza meg az életünk folyását. A szóösszetétel további tagja két gyökre vezethető vissza. Egyesek szerint a κυ (), “kutyának lenni” kifejezés szerepel benne: “úgy viselkedik vki, mint a kutya, amely hízelkedően, farkát csóválva, hasára fekve kúszik gazdája lábához”. Más értelmezés szerint  a κυνέω (küneó), “csókol” ige található benne, mely a tisztelet jeleként bemutatott kézcsókra utalhat. De mindezek a lehetőségek a προσ (prosz) prepozícióval kiegészülve rámutatnak életünkben a helyes irányra: Istenre.

Az imádat azonban több, mint az imádkozás, dicsőítések éneklése, magasztos szavak ismételgetése — egy életstílusról van szó, melynek során életünk értelmét Istenben fedezzük fel, és elkezdünk ezzel összhangban élni. Ennek pedig számos következménye lesz, részben az előzőekben említett imádkozás és dicsőítés is. Azonban a Szentírás érdekes dolgokat fogalmaz meg az imádat és dicsőítés módjáról, pl.: “Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem” (Jn 17:4). “Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” (Jn 12:27-28). E versek szerint Isten dicsőségére szolgál az, amikor azzal összhangban élünk, amiért megteremtett minket, és ebben kitartunk a végsőkig, még ha ez az életünkbe is kerül. Azzal imádjuk Istent, ha hozzá hűségesen élünk a körülményektől függetlenül, és önmagunkat megfeszítve, bizonyos dolgokról lemondva, érte élünk, és benne örömünket leljük.

Véleményem szerint ez az imádat legmélyebb alapja: örömünket lelni Istenben. Ha ez jellemző ránk, akkor sok-sok egyéb dolog sem fog nehézséget jelenteni — az imádkozás, bibliaolvasás, Jézussal való meghalás, odaszánás, önmagunk megtagadása. Ha Istennek nem tudunk örülni, akkor viszont mindezt tehernek érezzük. Jézus igája akkor tud könnyű lenni, ha megismerjük őt: “Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek” (Mt 11:29). Ha megismerem, hogy milyen ő valójában, “beleszeretek”, és ámulattal fogom szemlélni őt. Örömöm lelem majd benne, és készségesen élek akaratának megfelelően, őt dicsőítve a létezésemmel.

Ez persze nem új felismerés, hisz mások már korábban írtak erről. C.S. Lewis így fogalmaz: “Amikor azt parancsolja, hogy dicsőítsük, Isten arra hív, hogy leljük örömünket benne.” John Piper pedig ezt vallja: “Isten akkor dicsőül meg bennünk leginkább, amikor a legelégedettebbek vagyunk vele.” És mindez valóban egy teljes életmódbeli változást jelent: “Az imádat jóval több dicséretnél, éneklésnél vagy imádkozásnál. Inkább egyfajta életmód: örömünket leljük Istenben, szeretjük őt, és odaszánjuk neki magunkat, hogy használjon fel a céljaira” (Rick Warren [2]). Más szavakkal: “Az élet tehát: növekedés Istenben, átalakulás Krisztusba, önmagunk természetfölötti megvalósítása Krisztus titokzatos testében” (Thomas Merton [3]). A névleges keresztény közegek imádatról való felfogásával ez teljesen ellentétes. De ez az egyetlen biblikus mód, ahogyan élni érdemes.

[1] Balázs Károly: Újszövetségi szómutató szótár, Logos, Budapest, 1998. pp. 506, 512.
[2] Idézi őket: Rick Warren: Céltudatos élet, KIA, Budapest, 2006. p. 51.
[3] Thomas Merton: A csend szava, Szent István Társulat, Budapest, 2009. p. 57.

Advertisements

3 hozzászólás

Kategória: evangéliumi, görög

3 responses to “Isten imádata

  1. Imádat – ahogy élni érdemes.

    :)

    Nagyon jó írás, szívemből szól.

  2. Ámen. :-)
    Nem tudok mást kommentálni. :-)

  3. Visszajelzés: Jézus imádata « Őrtorony-figyelő