A történelem ismétli önmagát

“Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom! Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hízlalt állatokból mutattok be! Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantpengetésteket! Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak! Véresáldozatot és ételáldozatot úgy hoztatok-e nekem a pusztában negyven éven át, Izráel háza, hogy közben hordoztátok királyotokat, Szikkútot, és Kijjúnt, csillagistenetek képmását, amelyeket ti készítettetek?! Ezért fogságba küldelek titeket Damaszkuszon túlra — mondja az ÚR, akinek Seregek Istene a neve” (Ám 5:21-27).

Az Ószövetség olyan, mint egy szövevényes szerelmi történet, amelyben Jahve időről időre próbálja visszahódítani az oly sokszor hűtlenné vált feleségét: “Azért most én csábítom őt: elvezetem a pusztába, és szívére beszélek” (Hós 2:16). Isten részéről lenyűgöz ez a kitartás és szenvedélyes szeretet, amivel a népéhez viszonyul. És teszi ezt annak ellenére, hogy az hűtlenül viselkedik — bálványokat imád, pogány vallási szokásokkal szennyezi be Jahve imádatát, elnyomja a szegényeket, árvákat, özvegyeket, érvénytelenné teszi az igazságot. Röviden megfogalmazva: semmibe veszi Istene törvényét (vö. Ám 2:6-8). Ennek ellenére a nép identitása a Jahvéval való szövetséges kapcsolatból fakadt, és többnyire tartották magukat a törvény valamilyen lealacsonyított, külsőséges, rítusszerű megtartásához — de mindezt valódi szívbeli engedelmesség nélkül.

Ez persze Istennek is feltűnik, és ezért jut el odáig, hogy meggyűlöli a népe vallási szertartásait, noha ő maga rendelte el azokat. A nép rutinból végezte őket, de nem fejezték ki igazából az istenfélelmüket, szentségre való törekvésüket, engedelmességüket. A maguk módján “imádták” Istent, amiről neki ez volt a véleménye: “…így gyalázták meg szent nevemet” (Ám 2:7). Ézsaiás pedig ezt mondta, amit a későbbiekben Jézus is idézett: “Ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat” (Ézs 29:13, Mt 15:8-9).

Ugyanebbe a hibába az egyház is beleeshet, sőt bele is esett. Rutinból végeznek vallási szertartásokat, a “hívek” egy jelentős része a nagy ünnepekkor elmegy a templomba, de oda magukkal viszik gondolatban a saját bálványaikat: pénz, karrier, munka, erkölcstelenség, irigység, magamutogatás stb. Azonban az, hogy úrvacsorázunk, dicsőítéseket éneklünk, igehirdetéseket hallgatunk (vagy épp mondunk el), adakozunk — még senkit nem tesznek kereszténnyé. Jobban szeretem a keresztény kifejezés eredeti jelentését használni, semmint a mára kialakult vallásszociológiai tartalmat figyelembe venni. Kereszténynek lenni nem egy társadalmi-jogi kasztot jelent, amibe tartozunk. Ez egy életút, amin járunk: Jézust követjük. Nem a magunk módján, nem fél szívvel, nem két úrnak szolgálva, hanem önmagunkat teljesen megtagadva, naponta felvéve a keresztünket, a testünket és a lelkünket neki odaszánva, áldozatként felajánlva. Az igazi istentisztelet ugyanis nem az énekekben, úrvacsorában, bemerítkezésben rejlik. Ezek csak külső formái egy belső átalakulásnak, melynek során napról napra Jézushoz válunk hasonlóvá (2Kor 3:18). Ez a belső átformálódás tölti meg tartalommal a másodlagos dolgokat, és teszi azokat értékessé Istennek.

Az egyház állapotát elnézve sok helyen a külsőségek fontosabbak, mint a belső átalakulás. Isten véleménye azonban nem változott. Pál apostol a Róm 11-ben a zsidók és pogányok sorsáról ír. Eközben pedig egy elég kijózanító megállapítást tesz a pogányokból felépülő egyháznak címezve: “Ne légy elbizakodott, hanem félj! Mert ha Isten a természetes ágakat nem kímélte, téged sem fog kímélni” (Róm 11:20-21). Isten a többszöri figyelmeztetés után valóban nem kímélte a zsidókat, és fogságba vitte őket, hogy megtanulják az igazi istenimádat lényegét. Vajon mi a helyzet az egyházzal? Küszöbön áll a babiloni fogsága a hitetlensége miatt? Vagy már el is kezdődött?

Isten máshogy gondolkodik a hívő életútról, mint ahogy talán mi. Három egyszerű pontban össze tudja foglalni, mit vár tőlünk: “Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben” (Mik 6:8). Ha eme parancsolat megélésére nagyobb figyelmet fordítunk, mint arra, hogy a külsődleges hívő formulákkal és szokásokkal tetszelegjünk és álarcot hordjunk, akkor egy olyan átformálódás indul meg bennünk, ami miatt az életünk és imádatunk tényleg mosolyt csal majd Isten arcára. E nélkül viszont a véleménye ugyanaz lesz a vasárnapi istentiszteleteinkről (vagy legalábbis a mi részvétünkről), amit korábban elmondott Ámósz által:

“Ki nem állhatom a vallásos találkozóitokat.
Elegem van a konferenciáitokból és gyűléseitekből.
Semmit nem akarok a vallási terveitekkel,
elbizakodott jelszavaitokkal és céljaitokkal.
Beteggé tesznek az adománygyűjtő kampányaitok,
nyilvános kapcsolataitok, képmutatásotok.
Eddig bírtam a zajos énközpontú zenéteket.
Mikor volt legutoljára, amikor nekem énekeltetek?
Tudjátok, hogy mit akarok?
Igazságosságot akarok — egy egész tengernyit.
Becsületességet akarok — egy egész folyamnyit.
Ez az, amit akarok. Ez minden, amit akarok.” (The Message)

Reklámok

A történelem ismétli önmagát bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: evangéliumi

Hozzászólások lezárva.