Az apostoli gyülekezet ideálja

Már említettem, hogy könyvében Frank Viola az újszövetségi gyülekezethez próbál visszakanyarodni. Ezt az elképzelését így írja le:

“…valami mélyen bennem olyan gyülekezeti élményre vágyott, amilyenről az Újszövetségben olvastam. Ezt pedig egyik hagyományos gyülekezetben sem találtam meg. (…) ‘A legtöbb hitvalló keresztény nincs tisztában azzal, hogy a ma ‘gyülekezet’-nek nevezett képződményhez kötődő központi fogalmak és gyakorlatok nem az Újszövetségben gyökereznek, hanem az apostoli kor után kialakult mintában.’ — Jon Zens” [1]

Érdemes átgondolni az elv mögött meghúzódó kérdéseket. Miről olvasunk az Újszövetségben a gyülekezettel kapcsolatban? Milyen szokások voltak, amiket követünk, és melyeket nem? Mi alapján határozzuk ezeket meg? Valóban olyan idilliek voltak azok a gyülekezetek? Mi volt bennük az, amit mindenképp el kellene sajátítanunk?

Először is különbséget kell tennünk a narratíva és a rendelkezés között. Lukács az ApCselben a történész szemüvegén keresztül számol be az egyház megszületéséről, és hűen leírja mindazt, ami akkoriban történt. A legtöbb esetben nem kommentálja a történteket, azt az olvasóra bízza. Mérlegelnünk kell, hogy a leírásból mit próbálunk a 21. században a gyakorlatba átültetni, és mit nem. A legjobb példa talán az első jeruzsálemi gyülekezet vagyonközössége. A gyülekezet egy része (itt sem mindenki!) mindenét eladta, és betette a közösbe. Ezt némely kommunára emlékeztető közösség igyekszik leutánozni, és apostoli parancsként napjainkra is alkalmazni. Azonban figyelmen kívül hagyják, hogy még ebben a vagyonközösségen alapuló közegben is voltak, akik megtartották a tulajdonukat. Házanként jöttek össze, ami azt jelenti, hogy nem mindenki adta el mindenét. Másrészt a vagyonközösség mögött a kezdeti lelkesedés húzódott meg, nem pedig Isten elrendelése. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a későbbiekben az apostolnak gyűjtést kell szerveznie, hogy az elszegényedett jeruzsálemi közösséget megsegítse a bajban (Róm 15:26).

Szeretik kiemelni az első gyülekezet spontánnak tűnő alkalmait, szerveződését (erről később), azt azonban figyelmen kívül hagyják, hogy az ApCsel történelmi elbeszélése és az apostoli levelek rendelkezései között némi különbség fedezhető fel. Az éppen talpra álló, és járni kezdő egyház belevetette magát Isten imádatába, és ezt olyan formában tették, ahogy éppen módjuk volt rá. A későbbiekben azonban újabb és újabb problémák jelentek meg (pl. a pogányok megtérése, samaritánusok, szociális kérdések a gyülekezetben, missziómunka, teológiai döntéshozatal stb.), ami miatt ki kellett alakítani egy intézményes rendet. Voltak döntéshozók, szolgálók, és bizonyos kérdésekben elkezdett intézményesülni az egyház (kialakult az apostoli rendelkezések nyomán a rend).

A gyülekezet élete nem csak spontán imaalkalmakból állt, hanem sok más elemből. A bűnösök fegyelmezéséből, a hamis tanítások kiszűréséből, a szegényekről való gondoskodásból, az újonnan megtértek neveléséből, mások szolgálatba való beállításából, a megtűrt bűnök miatti felelősségre vonásból stb. Időnként az “idilli” apostoli gyülekezet megtűrte tagjai között a paráznaságot (még családon belül is), a szabadosságot, a hamis tanításokat, a pártoskodást, a karizmákkal való visszaélést. Ha szolgaian utánozni próbáljuk őket, akkor idővel ugyanezek a problémák fognak megjelenni nálunk is. Ők egy olyan korban éltek, amit nem konzerválhatunk, nem állíthatunk vissza, mert az olyan lenne, mintha egy felnőtt embert visszaerőszakolnánk a csecsemőkorba.

Az Ószövetségben Isten építtetett magának egy templomot, de soha nem rendelkezett arról, hogy zsinagógákat hozzanak létre. Ez a rendszer a babiloni fogság kapcsán alakult ki, és Isten rábólintott a változásra. Jézus rendszeresen járt szombatonként a zsinagógákba, és tanított. Ehhez hasonlóan az egyház is változik az idők folyamán, és ami kétezer éve még megszokott volt (pl. a lábmosás, a vagyonközösség), az ma már nem az. Nem a módszereiket kellene lemásolnunk. Nem az a lényeg, hogy mi is házanként törjük meg a kenyeret, hogy naponként találkozzunk, hogy éjfélig húzzuk a tanítást, míg valaki ki nem zuhan az ablakon, hogy zsinatokat tartsunk a jelentős hitkérdések tisztázására… Az elvet kellene meglátni a korai gyülekezet életében, és ezt átvenni. Ha ez megtörténik, akkor egy olyan gyülekezeti struktúrát (tudom, ez nem szép szó) sikerül majd kialakítanunk, ami ezen elv érvényesülését szolgálja.

Ha az ApCselt végigolvasom, én az elvet az egymással való minőségi közösségben, az apostoli tanításban, a szentség megélésében, a hitben és engedelmességben való növekedésben látom. Ezeket nyugodtan lemásolhatjuk, és megpróbálhatjuk a gyakorlatba átültetni. Tény és való, hogy a minőségi közösség inkább kis csoportban valósulhat meg, mint egy nagy gyülekezetben. De ki mondta, hogy a kettő között választanunk kell? Egymás mellett a kettő nem férhet meg, kihasználva mindkettő áldását? (Meggyőződésem, hogy a nagy gyülekezet és a házi közösség az ApCselben is megjelenik egymás mellett, erről szintén később…) A reformáció után a legnagyobb hiba, amit az egyház elkövetett az volt, hogy a reformátori újításokat konzerválta, ahelyett, hogy az elvet sajátította volna el, és törekedett volna a folyamatos megújulásra, az Igéhez való visszatérésre. Ami egykor reformi, forradalmi, újszerű volt, az azóta több száz éves hagyománnyá vált. Ugyanígy kellene megragadni az Újszövetségben éppen születő gyülekezet Szentlélektől ihletett működési elveit, és átültetni azt a gyakorlatba a 21. században. Így ma is működő megoldások születnek majd, ahelyett, hogy kétezer év hagyományát próbáljuk magunkra erőltetni egy olyan közösség nyomán, ami talán egy fokkal sem volt szentebb, mint mi vagyunk ma.

[1] Frank Viola: A gyülekezet újragondolása, Imádság Háza Alapítvány, Bp. 2012. pp. 13, 17.

Advertisements

Az apostoli gyülekezet ideálja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: evangéliumi

Hozzászólások lezárva.