A Pál szerinti vezető

“Viseljetek gondot és vigyázzatok magatokra és azokra az emberekre, akik rátok vannak bízva! Mert ők olyanok, mint a juhnyáj, amelyben a Szent Szellem pásztorrá tett titeket! Legyetek olyanok, mint a pásztorok: őrizzétek és gondozzátok Isten gyülekezetét, mert a gyülekezetért Isten a saját vérével fizetett” (ApCsel 20:28, EF).

Az ApCsel 20:17-38-ban Pál apostol utolsó találkozása lett feljegyezve az efezusi gyülekezet véneivel. Búcsúintelmeiben több dologra figyelmezteti őket, pl. a gyülekezeten belülről támadó hamis tanítók (“ragadozó farkasok”, 29. vers) veszélyére.  Kifejezetten szép és tartalmas az egyik búcsú áldása, melyben így szól az apostol: “Most pedig az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között” (ApCsel 20:32, MBT).

Mielőtt azonban ezt megtenné, a hivatására figyelmezteti a gyülekezet vezetőit. Ez ugyanis valóban egy hivatás, Istentől származó elhívás, nem pedig önmagunknak választható szakma. Sajnálatosnak tartom, hogy a történelmi egyházakban — és talán más helyeken is — arra az emberre bíznak rá egy gyülekezetet, aki elvégzett egy lelkészképzőt vagy teológiát. Az már nem annyira lényeges, hogy ajándékkal rendelkezik-e a tanításra és pásztorlásra, a fontos az, hogy a papírt megszerezte róla, hogy (más emberek szerint) alkalmas erre a munkára. Hallottam már nem egy olyan igehirdetést, amelynek se füle, se farka nem volt — pedig az illető lelkész teológiát végzett. És hallottam már laikusoktól olyan bátorító üzenetet, amely sok hivatásos lelkészt is megszégyenített volna. Láttam már, hogy egy felszentelt lelkész nem találta a helyét, és nem tudta, hogy bizonyos helyzetekkel mit kezdjen. És láttam már laikusokat, akik alkalmazkodva a helyzethez, azzal tudtak szolgálni amire éppen szükség volt: bátorítás, tanítás, lelkigondozás, intés, fegyelmezés. A probléma nyitja ott keresendő, hogy az efezusi gyülekezet véneit a Szentlélek állította a szolgálatba, nem pedig emberek. Ha valakinek nincs Istentől való ajándéka a vezetésre, de emberek adnak neki megbízást, az “izzadságszagú” szolgálat lesz. Ha viszont nincs lelkészi végzettsége, de Isten elhívta és adott neki talentumokat, ajándékokat, akkor az bármiféle iskolai végzettséget tud helyettesíteni. A legideálisabb eset persze az lenne, ha a Szentlélektől kapott elhívásunk és emberi felkészülésünk kéz a kézben járnak együtt. Ahogyan egy közmondás tartja: az életünk ajándék Istentől; de az, hogy mit kezdünk vele, a mi ajándékunk Istennek. Persze erről is beszél a fenti igeversben Pál apostol.

A vezetők kettős feladatának első részét emeli ki az apostol, amikor ezt mondja: ” Viseljetek gondot és vigyázzatok magatokra…” Ha valaki jó vezető szeretne lenni, akkor először is önmagáról kell gondoskodnia. A jó pásztorrá váláshoz nem tartom elengedhetetlenül szükségesnek, hogy az illető elvégezzen egy iskolát (ami néha igencsak liberális tud lenni). Azt viszont igen, hogy képezze önmagát. Fontos, hogy olvassa és tanulmányozza a Szentírást. Ezen kívül tartalmas könyveket olvasson, és ezekből mélyítse tudását, legyen szó akár lelkiségi irodalomról, akár speciálisabb területekről (pl. lelkigondozás, tanítványképzés, gyülekezeti fegyelmezés). Mindezt az olvasást persze kritikusan, és nem szolgaian lemásolni az épp tanultakat.

Véleményem szerint egy vezető különösen veszélyeztetett helyzetben van, mivel mások sok-sok problémáját is a vállára kell vennie. Itt kell Izrael földrajzát segítségül hívnunk. Egymástól nem olyan messze található a Holt-tenger és a tőle északra fekvő Genezáreti-tó (Galileai-tenger). Az előbbi egy lefolyástalan tó, amelybe északról a Jordán folyik bele. A víznek nincs lehetősége a lecserélődésre, így megmarad benne mindaz, ami gátolja az életet. Ezzel szemben a Genezáreti-tó vize cserélődik (északon víz folyik bele, délen pedig távozik belőle), így pezseg az élettől. Egy vezetőnek tudatosan kell arra törekednie, hogy életképes maradjon azáltal, hogy megtalálja a maga “lefolyóját”. Ha nem gyülemlenek benne fel a feldolgozatlan gondok, hanem tudja a stresszt és a problémás eseteket kezelni, akkor nem válik lelkileg halottá, és nem fenyegeti majd annyira a kiégés veszélye. Segíthet egy hobbi, amikor ki tud kapcsolni. Nekem pl. a természetjárás és a sétálás az, amikor teljesen magammal tudok foglalkozni, és száműzni tudom magamból a ‘gyilkos sót’.

Ha a vezető odafigyel önmaga lelki és fizikai egészségére, akkor jöhet a második lépés: gondot viselni azokra, akik rá vannak bízva. Ha van neki, akkor egy vezető elsődleges szolgálati területe a családjában van. Itt persze nagyon tudatosan és bölcsen kell kialakítani és fenntartani az egyensúlyt a családi élet és a gyülekezeti szolgálat között. Egy vezető családjának sajnos el kell fogadnia azt, hogy a férjnek olyan speciális szolgálatai is vannak, amelyek miatt az életritmusa nem azonos egy átlagos férjével. Az 1Tim 5:8 szerint a családfőnek gondoskodnia kell a családjáról, még akkor is, ha éppenséggel pásztorról van szó. A férj kötelessége, hogy a feleségéről úgy gondoskodjon, ahogy Jézus tette az egyházzal (Ef 5:21-33).

A vezetőként ránk bízott emberek másik csoportja maga a gyülekezet. Sokféle módon körbe lehetne járni annak a témáját, hogy hogyan lehet jól vezetni. Én most mégis a Jn 21:15-19-ben feljegyzett történethez nyúlnék. Itt Jézus megkérdezi Pétert: “Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Majd Péter igenlő válasza után így szól: “Legeltesd az én bárányaimat! (…) Őrizd az én juhaimat! (…) Legeltesd az én juhaimat!” A juhok lehetnek szelídek és szépek, mint a húsvéti képeslapokon ábrázolják őket. De lehetnek öklelősek, koszosak, büdösek, akiket nincs kedvünk őrizni és legeltetni — sőt inkább annak örülnénk, ha egy farkas elragadná őket. Ezért fontos Jézus kérdésére odafigyelni. A megbízatásunk nem attól függ, hogy a juhokat szeretjük-e (bár ez sem hátrány), hanem attól, hogy mennyire szeretjük Jézust. Az tud jó vezető lenni, aki a főpásztort szereti. Ha ez a tényező adott, akkor alpásztorként értékelni fogja azt a nyájat, amelyért a főpásztor az életét adta és annyira szerette. Épp ezért ismét csak szomorúan hallgatom az olyan híreket vagy szemlélem az olyan beiktatott vezetőket, akik ateisták, vagy akiknek az életén nem látszik meg, hogy őszintén és mélyen szeretik Jézust.

Pál persze nem csak beszél minderről. Előtte évekig megélte és a gyakorlatban is cselekedte. A szakasz elején leírja, hogy mennyit fáradozott pont az efezusiak között. És mivel így élt, élete végén el merte mondani: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését” (2Tim 4:7-8). Legyenek ilyenek, akik közöttünk a vezetést vállalják. Legyünk ilyen vezetők.

Reklámok

3 hozzászólás

Kategória: evangéliumi, teológia

3 responses to “A Pál szerinti vezető

  1. Megvédeném a történelmi egyházakat. A teológusok akikkel én találkoztam (és az nem kevés, mint tudod) egytől egyik elhívást éreztek a lelkészi munkára.
    Felvetődik a kérdés, mi ez az elhívás, ha mindenki érzi közülük?

    Isten elhív olyanokat is akik nem rendelkeznek a megfelelő képességekkel és készségekkel?

    Akik nem megfelelőek lelkésznek, azok becsapják magukat az elhívást illetően?

    A képességek fejlszthetők. Lehet az, hogy valaki a szakma gyakorlása során veszti el a motiváltságát?

    Azzal pedig, hogy a vezető önmaga lelki és testi egészségét szem előtt kell tartsa, mert így tud hatékonyan működni mások vezetésében teljesen egyetértek.

    A _beiktstott_ vezetőket elírtad.

  2. »Vezetőnek« se hívjanak benneteket, mert e g y a Vezetőtök, a Krisztus. (Máté 23 :10)

  3. Más helyeken a Biblia vezetőnek nevezi a vezetőket. Nem a névvel van baj, hanem azzal, ha ezt egy nevezetes címnek kezelik, és elvárják másoktól, hogy tiszteljék őket. Holott Pál az egyik levelében azt írja, hogy aki presbiter akar lenni, az jó MUNKÁT kíván. A vezetés munka, nem pedig tisztség.