Tanulságok a teremtésből

Gyakran hallok különféle véleményeket a teremtéstörténettel kapcsolatban. A leggyakoribb hiba, amit keresztények és nem keresztények elkövetnek az, ha összhangba próbálják hozni a modern tudományos elképzelésekkel. Én nem kétlem, hogy Isten teremtette a világot, sőt! Azonban a Genezis sokkal mélyebb tanulságokat tartalmaz annál, minthogy leragadjunk a teremtés hogyanjánál.

Rögtön az elején a szerző ezzel a megállapítással nyit: “Kezdetben teremtette Isten…” (1Móz 1:1). Kétséget nem hagy afelől, hogy minden Isten teremtő munkája miatt létezik, és nem kozmikus véletlenek, tervezés nélküli történések miatt jött létre. Jobban tetszik azonban, ahogy az angol fordítások visszaadják a héber szöveget: “Kezdetben Isten…” (“In the beginning God…”). Ez a két szó számomra igen komoly igazságot mond ki: mindenek kezdetén ott van Isten, és csak Isten. Minden vele kezdődik, minden általa történik, és minden benne végződik. Minden benne nyeri el végső célját és értelmét. Pál apostol fennkölt szavakkal így fogalmazott: “Bizony Őbelőle indul ki, Őrajta halad át és Őbelé tér vissza a mindenség” (Róm 11:36, Konkordáns fordítás). Egyik beszédében pedig az apostol ezt mondta: “…keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messze egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17:27-28).

Itt azonban nincs vége. A teremtési beszámoló egy folyamatban ír Isten jelenlétéről. A folyamat egyes állomásainál Isten hangja szól a világhoz, és a világ létezéssel válaszol erre. Isten pedig megállapítja, hogy amit teremtett, az jó. Egyelőre még csak jó. A hatnapos teremtési beszámoló tudatosan van szerkesztve. Az első három nap az életterek létrehozásáról szól, az elválasztásról, a formálásról. A második három nap pedig a korábban megformált életterek betöltéséről. A sorrend fontos. Isten ugyanis először mindig formál (a világot, az életünket, a jellemünket), és amikor a fazekashoz hasonlóan befejezte a formálásunkat, akkor tölt be bennünket (az áldásaival, a terve megvalósításával, talentumokkal és lelki ajándékokkal stb.). Tulajdonképpen a formálással készít fel bennünket arra, hogy az ajándékát el tudjuk fogadni, és értékelni tudjuk azt. A formálás azonban önmagában még nem a végcél, ezért mondja azt Isten, hogy az így létrehozott dolgok jók. Amikor pedig a teremtéssel végez, így szól a történet: “És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó” (1Móz 1:31).

A teremtői munkája az elején az elválasztásról szól: a világosságot a sötétségtől, a boltozatot a tengertől, a szárazföldet a víztől. A világtörténelemben pedig Isten továbbra is folytatja az elválasztást — és valójában az üdvterve ezen a tényen alapul. Elhívta Ábrahámot, és “elválasztotta” őt régi városától, nemzetségétől, kultúrájától — és kiválasztotta őt önmagának. Ezt követően elhívta Izraelt, és elválasztotta, elkülönítette őket a környező népektől, megszentelve, félretéve saját maga számára: “Ne kövessétek annak a népnek a szokásait, amelyet kiűzök előletek… Legyetek előttem szentek, mert én, az ÚR, szent vagyok, és elkülönítettelek benneteket a népektől, hogy az enyéim legyetek” (3Móz 20:23, 26). És ugyanez történt az egyházzal is, ami az ekklészia, azaz a kihívottak közössége. Péter pünkösdi beszédében találóan megfogalmazza, hogyan is kellene kinéznie egy keresztény életnek: “Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől” (ApCsel 2:40). A végítélet során is az elválasztás jelenik meg, amikor Jézus a kecskéket elválasztja a bárányoktól. Isten az életünkben mindig az elválasztást, elkülönítést, neki való odaszentelést és félretevést szeretné elérni.

Ezek egyszerű dolgok lennének; könnyű megérteni és elfogadni őket: (1) Ha Istennel kezdek mindent, és vele élem az életem, ő formál és az áldásaival betölt; a végén pedig “igen jó” lesz a kimenetel. (2) Isten arra hívott, hogy különüljek el a szentségtelentől, és legyek neki odaszentelve — így az ő tervei valósulhatnak meg velem, és elérhetem a reményteljes jövőt, amit adni akar nekem (Jer 29:10). Azonban mégsem ennyire egyszerű. A Genezis 1-2. fejezetében csak Isten teremtő hangja szólt, mely a jót hozta létre. A 3. fejezetben azonban megjelenik Sátán hangja is, mely a hazugságot, megtévesztést és halált hozza be a világba. Míg Isten szelíd és halk hangon szól hozzánk (1Kir 19:12), addig Sátán hazugságai ma már még hangosabban és fényesebben jutnak el hozzánk. Az utóbbi pedig könnyen el tudja nyomni Isten hangját. Aki nem hiszi, nézze meg azt, ahogyan a hitetlen világ éli az életet, odafordulva minden hazugsághoz, és elmellőzve Isten szelíd üzenetét.

Hallottam és olvastam már gondolatokat a teremtéstörténetről pro és kontra. Legyen szó a hézagelméletről, a fiatal- vagy épp idős földről, a két fejezet egymásnak való ellentmondásáról, a forráselméletről, a teista evolúcióról, az ateisták kritikájáról stb. Milyen jó lenne azonban, ha legalább azok körében, akik magukat kereszténynek vallják, némi engedelmességet is látnánk a szöveg felé. Jó lenne észrevenni, amint az életüket akarják összhangba hozni Isten tervével, és bevonnák őt minden dolgok kezdetébe (legyen az egy szolgálat, házasság, munka), ill. igyekeznének elkülöníteni magukat a világtól Isten számára. Ha ezeket nem teszik meg, hiába boncolgatják a szöveget, a lényeget tévesztették szem elől. Az ilyenekről mondta Jézus: “Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen” (Jn 6:39-40).