Az új szövetség

“Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, amely által az Új Szövetség érvénybe lép” — mondta Jézus, amikor bevezette az úrvacsorát (Mk 14:24, EFO). Mivel egy új szövetségről beszél, világosan a régi, ószövetséghez kapcsolja azt a szerződést, melyet most köt az emberiséggel. Ha érteni akarjuk ennek mibenlétét, vissza kell tekintenünk a régire, és megnézni annak három sajátos jellemzőjét.

Varbói tó, fotó: Pápai Gergő

Varbói tó, fotó: Pápai Gergő

1. Isten kezdeményezése

A szövetség mindig Isten kezdeményezésén alapult. A vallási életen kívül többnyire egyenlő felek kötöttek egymással szövetséget. Isten és az ember esetében azonban más a helyzet. Isten hatalmasabb nálunk, fölöttünk áll, és a vele létrejött szövetség soha nem alulról jövő kezdeményezés.

Isten volt az, aki szövetségre lépett Nóéval, és megígérte neki, hogy többé nem pusztítja el a világot vízözön által (1Móz 15:18, 17:4). Isten volt az, aki szövetséget kötött Ábrahámmal, és ígéretet tett arra, hogy utódait nagy nemzetté teszi (1Móz 12:1-3). Szintén Isten kezdeményezte a Sínai-hegy lábánál kötött szövetséget is Mózes által a néppel (2Móz 24:7).

Ehhez hasonlóan az új szövetség is Isten kezdeményezésére jött létre. Ő volt az, aki Jézus Krisztus által szövetségre lépett velünk, és a kenyér megtörésében kézzel fogható jelét adta ennek. Mi ennek a gyakorlati jelentősége? Pontosan az, amiről Pál apostol ír: “Mert egyedül Isten kegyelme tette lehetővé, hogy a hitetek által üdvösségre jussatok. Ez nem a ti érdemetek, hanem Isten ajándéka! Nem a jó cselekedetek eredménye, hogy senki ne dicsekedhessen” (Ef 2:8-9, EFO).

2. Isten kinyilatkoztatása

Minden egyes szövetségkötés alkalmával Isten kinyilatkoztatta önmagát a másik félnek. Ábrahám előtt pajzsként (1Móz 15:1) és hatalmas Istenként (El Shaddáj, 1Móz 17:1) mutatta meg magát. Mózes és a nép előtt pedig úgy jelent meg, mint az az Isten, aki kihozza népét a fogságból (2Móz 20:2).

Az új szövetség megkötésekor pedig úgy jelenik meg előttünk, mint a testté lett Ige, a Logosz (Jn 1:1, 14), Immánuel, azaz velünk az Isten (Mt 1:21). Ígéretet tesz arra, hogy soha nem hagy magunkra minket (Jn 14:18, Zsid 13:5). Az új szövetség megkötésével egy olyan Isten állt a mi oldalunkra, aki a barátunkként mutatkozik be (Jn 15:14).

3. Isten feltételei

A szövetségkötés magába foglalta bizonyos feltételek, törvények lefektetését is. Ezek erkölcsi és rituális törvények voltak, melyeknek eleget kellett tennie mindenkinek, aki szövetségre lépett Istennel. Ilyen törvény volt a körülmetélkedés, melyet Ábrahám kapott (1Móz 17:10), vagy a szombat (2Móz 20:8) és egyéb rendelkezések megtartása, melyet a törvény öt könyve tartalmaz.

E törvények célja az volt, hogy megmutassa: a feltételeket a vele való szövetségben nem az ember, hanem Isten diktálja. Nem lehet őt úgy imádni, ahogyan mi jónak látjuk. Teljes szívű imádatot várt el népétől (5Móz 6:5), melyben nem a környező népek bálványimádó szokásait követik, hanem azokat a ceremoniális törvényeket tartják meg, melyeket ő hozott (áldozatok, ünnepek, istentiszteleti rendtartások, papi rendszer stb.).

Hasonló a helyzet az új szövetség alatt is. Többé már nem a külsődleges dolgok a lényegesek, hanem a szív, a lélek: “Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4:24, MBT).

Az újszövetségi imádat

Az új szövetség fennhatósága alatt Istent imádni, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy (1) elfogadjuk Isten kezdeményezését, és beismerjük, rá van szükségünk; (2) meghallgatjuk Isten kinyilatkoztatását, és belőle törekszünk őt egyre jobban megismerni; (3) elfogadjuk, hogy a feltételeket Isten diktálja, és nem egy saját vallásosságot alakítunk ki, ahogyan nekünk tetszene, hanem úgy élünk, ahogyan azt Isten jónak látja.

Advertisements

Az új szövetség bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: teológia

Hozzászólások lezárva.