Vitatkozni Istennel

A reggeli csendességemben — többek között — azt a szakaszt olvastam Lukács evangéliumából, melyben a szadduceusok a levirátussal (sógorházassággal) kapcsolatos kérdésüket intézik Jézushoz (Lk 20:27-39). Bár maguk soha nem hittek a feltámadásban, mégis egy olyan történettel állnak elő, melyben egy halott feleség, és az egymást követő hét férj halál utáni életéről kérdezősködnek. A szakasz jól példázza azt a hibás emberi viselkedést, amikor a saját előfeltevéseinkkel és véleményünkkel közeledünk Jézushoz, és nem engedjük neki, hogy megváltoztassa azt.

Salzburgi dóm, fotó: Nehézy László

Salzburgi dóm, fotó: Nehézy László

A naplómba a következőket írtam a már említett szakasszal kapcsolatban:

Nem mehetek úgy oda Jézushoz, hogy a saját előfeltevéseim és véleményem vezetnek, azok rabja vagyok. A vele való párbeszéd (imádság) eredménytelen lesz, ha jobban ragaszkodom a magam elgondolásához, mint ahhoz, amit ő gondol rólam. Imádság helyett így vitába keveredek vele, melyben én maradok alul, és ahelyett, hogy szava — az élet beszéde! — átformálna, lehajtott fejjel, megalázva, megszégyenülve, és még mindig a saját “igazamhoz” ragaszkodva távozom a jelenlétéből.

Épp ezért közvetlenül e történet után felhívja a figyelmet arra, hogy ő az Úr, aki hatalmasabb Dávidnál is, Izrael legnagyobb királyánál (Lk 20:41-44). Így a vele való párbeszédben — szóba áll velem, micsoda kegyelem ez! — a legtöbb, amit tehetek, hogy megalázom magam, és elfogadom: neki van igaza; amit rólam mond, az maradéktalanul igaz. Miután meghallom a véleményét, felismerem, hogy ez az igazság, ami szabaddá tesz (Jn 8:32), és igyekszem megélni azt. Más emberként távozok tőle, mint ahogy hozzá jöttem.

Advertisements

Vitatkozni Istennel bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: spiritualitás

Hozzászólások lezárva.