A gyülekezeti imádság

“Amint elbocsátották őket, elmentek övéikhez, és elbeszélték, miket mondtak nekik a főpapok és a vének. Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel felemelték hangjukat az Istenhez, és így szóltak: ‘Urunk…’ Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét” (ApCsel 4:23-31, MBT).

Fotó: Nikola Chernyshev

Fotó: Nikola Chernyshev

Egy régi, megfakult, elsárgult polaroid-képen tárul elénk a fenti jelenet. Az elmúlt kétezer évben megviselte az idő a gyülekezeti imádságot. Olyannyira igaz ez, hogy Wolfgang Bühne a Jézus imaélete című könyvében a következő megállapításokat teszi:

“Imaéletünk — a személyes és a gyülekezeti — szellemi állapotunk mérőeszköze. Sehol másutt nem válik olyan nyilvánvalóvá szellemi szárazságunk és erőtlenségünk. ‘Senki sem nagyobb a saját imaéleténél’, és ehhez még hozzá lehetne tenni: ‘…és egyetlen gyülekezet sem nagyobb a saját imaórájánál’. Sajnos azonban a gyülekezetekben a következőket lehet megfigyelni: (1) A gyülekezet egyetlen összejövetelére sem járnak olyan kevesen, mint a heti ima-összejövetelre. (2) Gyakran még a gyülekezet felelős vezetői sincsenek rendszeresen jelen. (3) Fiatal testvérek kevesen vagy ritkán találhatók ott meg. (4) Egyes helyeken az imaórát a kihalás veszélye fenyegeti, vagy érdeklődés hiányában már meg is szüntették” (Wolfgang Bühne: Jézus imaélete — Bátorítás és kihívás számunkra, Evangéliumi, Bp. 2012. p. 10.).

Az ApCselből származó idézet alapján viszont igenis van létjogosultsága a gyülekezetben a közösségi imádságnak. Ereje van annak, amikor a testvérek egységben vannak (Zsolt 133), és egy szívvel-lélekkel könyörögnek Istenhez. A fent idézett írásszövegből négy fontos összetevőt érdemes kiemelni:

  1. Élethelyzet — Az apostolok egy konkrét helyzettel szembesültek: kihallgatták őket, megfenyegették, és megparancsolták nekik, hogy ne beszéljenek többé Jézus nevében. Mindannyian küzdünk valamivel, félünk valamitől, próbára vagyunk téve, kísértésekkel szembesülünk, terveink vannak stb. Mi az az élethelyzet, melyben éppen benne vagy?
  2. Megosztás — Az apostolok első dolga az volt, hogy elmentek az övéikhez. Milyen szép kifejezés ez — az övéikhez! Egységben voltak, egymáshoz tartoztak, közösségben éltek. Természetes volt nekik, hogy hozzájuk mennek. Nem földi igazságszolgáltatást kértek, nem életmód-vezetési tanácsadóhoz fordultak. A gyülekezethez mentek, és megosztották velük azt az élethelyzetet, melybe kerültek. Te kihez fordulsz a saját helyzetedben? Kész vagy megosztani az imakéréseidet a tieiddel?
  3. Imádság — Miután elmesélték a történteket, nem kezdtek el rágódni rajta, nem szőttek terveket, nem egymással tanácskoztak. Imádkozni kezdtek. Elmondták Istennek, hogy mi a helyzet, és mit kérnek tőle. Az együttes imádkozás azért fontos, mert ez fejezi ki a legnagyobb egységet, melyre két vagy több keresztény ezen a földön eljuthat. Kész vagy ‘egy szívvel és egy lélekkel felemelni a hangodat Istenhez’, és együtt imádkozni a testvéreiddel?
  4. Imameghallgatás — Miután imádkoztak, beteltek Szentlélekkel. Ennek eredménye — az elterjedt modern gyakorlattal ellentétben — nem a habzó száj, a hanyatt esés vagy a nevetés volt, hanem az evangélium bátor hirdetése! Amikor a gyülekezet együtt könyörög — igen, könyörög! –, akkor Isten válaszol, csodák történnek, megtapasztalásokat él át együtt a közösség, betelnek Szentlélekkel. Ilyen megtapasztalásai csak a nem imádkozó keresztényeknek és gyülekezeteknek nincsenek.

Hálás vagyok az imádkozó gyülekezetünkért, a zsibbadó-sajgó térdekért, az imádságban és imádságra való megnyílásért, az imameghallgatásokért, és azért, ahogyan Isten a maga dicsőségét megmutatja az imádkozó közösségünknek. “Uram, taníts minket imádkozni!” (Lk 11:1).

Advertisements

A gyülekezeti imádság bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: evangéliumi

Hozzászólások lezárva.