Széljegyzet egy adásvételi szerződésre

Elérkezett az idő, hogy megvásároljuk saját otthonunkat. Eddig több albérletben is megfordultam már, és mindegyikre hálaadással gondolok vissza. Körülbelül másfél hónappal ezelőtt azonban, mindenféle megtakarított pénz nélkül megfogalmazódott a gondolat a fejünkben és a vágy a szívünkben, hogy ideje lenne saját lakást vásárolnunk. Egyből ez az igevers jutott eszembe: “Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsolt 37:4, MBT). Ha figyelünk Istenre, ő elülteti a szívünkben a vágyat valami után. Elkezdtünk hát imádkozni, hogy legyen meg az Úr akarata…

. . .

. . .

Az egész történet ott kezdődött, hogy éreztük, kinőttük a mostani albérletünket. Elsősorban nem fizikailag. Nem kicsi benne a lakótér. Sokkal inkább lelki értelemben. Az otthonunkat mindig igyekeztünk nyitva tartani mindenki előtt, akinek egy beszélgetésre van szüksége. Szívesen hívtuk meg a gyülekezetünk ifjúságát, a férfiakat vagy nőket egy-egy nekik szóló bibliakörre. Ha valaki jelezte, hogy szeretne felugrani egy lelkigondozó vagy tanítványképző beszélgetésre, soha nem akartunk nemet mondani. Ugyanakkor a lakás adottságai ezeket kezdték megnehezíteni. Szerettünk volna egy olyan lakást, ahol a családi életünk zavartalansága és a szolgálat lehetősége egyaránt biztosítva van.

Ekkor fogalmazódott meg bennünk az ötlet, hogy kezdjünk el lakásokat nézegetni. Előre leszögeztünk bizonyos szempontokat és kritériumokat, ami alapján dönteni fogunk. A gyülekezet tagjai elé tártuk ötletünket, és kértük őket, hogy velünk együtt imádkozzanak az ügyben. Sok magyar családhoz hasonlóan mi is hónapról hónapra élünk, és egyáltalán nem volt félretett pénzünk. Valakivel beszélgettem, és elmeséltem neki, hogy miért imádkozunk éppen (lakásért), és milyen helyzetben vagyunk (nincs pénzünk). De elmondtam azt is, hogy ha Isten akarja, akkor ezeket az akadályokat le tudja győzni. Ő feltehetően naivnak gondolt, és elmondta, hogy nem így kell lakást vásárolni.

Ami azonban a későbbiekben történt, megértette velem Isten vezetését és munkáját helyzetünkben. A harmadik lakás, melyet megnéztünk, mindkettőnknek megtetszett. Ekkor azonban szembesültünk azzal, hogy nincs önerőnk. Ezt tudtuk volna kompenzálni azzal, ha a családon belül valaki felajánlja a tehermentes lakását, hogy néhány évre jelzálog kerüljön rá. Befutónak éreztem magam, mert mindent jól elterveztem, és úgy tűnt, hogy működni is fog a dolog. Azonban a szóban forgó családtag meggondolta magát, és azt éreztem, hogy egy hajszálon úszott el a lehetőségünk. Azon a délutánon történt, hogy elkezdtünk önerőért imádkozni. Este kb. nyolc óra lehetett, én ültem a számítógépem előtt, és majdnem könnybe lábadt a szemem, amikor az előttem fekvő papírlapon 1.200.000 HUF összeget sikerült összeszámolnunk önerőként (köszönet érte a családunknak, barátainknak és gyülekezetünknek). A hálaadás tört fel belőlem, mert megértettem, hogy Isten nem az én terveim szerint képzeli el ezt a projektet. Talán egy családi konfliktustól akart megóvni, amikor bezárta az egyik ajtót, és megnyitott előttünk egy másikat.

Ajánlatot tettünk a lakásra, amit az eladó elfogadott. Aláírtuk az adásvételi szerződést, és beadtuk a hiteligénylésünket a bankba. Megint nyeregben voltam, megint mindent sikerült jól elterveznem, megint sínen volt a dolog. A pénzünk forintra pontosan ki volt számolva az önerőhöz és a felújításhoz. Minden stimmelt. Részt vettünk egy gyülekezeti csendes héten, ahol a feleségemmel egymástól függetlenül ugyanazt az igei bátorítást kaptuk: “Ne aggódjatok! Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?” (Mt 6:26). Köszönöm, Istenem, a bátorítást! Tényleg minden rendben lesz!

A bankból azonban másnap hívtak, hogy egy kicsivel kevesebb hitelt kapunk, így nagyobb önerőre lesz szükségünk. Ismét azt éreztem, hogy Isten az én szépen kidolgozott terveimet keresztbe húzza, és nem engedi, hogy túl magabiztos legyek. És ekkor tanultam meg valamit: a tulajdoni lapon csak a feleségem és az én nevem szerepel, de Istenét is oda kellene írnunk. Ez az ő lakása, amit ajándékba kapunk tőle. “Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4:7, MBT). Végre felfogtam, hogy nem én hoztam össze magunknak ezt az otthont, hanem Isten teremtette azt meg. Minden pillanatban, amikor túl magabiztos voltam, olyan helyzetbe kerültünk, hogy Istenben kelljen bíznunk, és belátnunk, hogy ő az Úr.

Még nem értünk teljesen a folyamat végére, de reményeink szerint heteken belül költözhetünk. Hiszem, hogy a felújításhoz is meglesznek a forrásaink és a segítő munkaerő is. Hiszem, hogy az új otthonunk szolgálhatja Isten dicsőségét, ha a népe előtt mindig nyitott lesz. Hiszem, hogy Istentől kaptuk ajándékba, hogy jól sáfárkodjunk vele. A vágyam pedig az, hogy Isten neve dicsőüljön meg egy ilyen földhöz ragadt dologban is, mint a lakásvásárlás.

Reklámok

Széljegyzet egy adásvételi szerződésre bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: életképek

Hozzászólások lezárva.