Az igehirdetésben megjelenő Isten

Néhány hónapja részt vettem egy férfi konferencián, ahol az előadó (Peter Güthler) érdekes hasonlattal élt. Azt mondta, hogy az igehirdetés olyan, mintha az igehirdető tiszta vizet permetezne a hallgatókra — ám mindig lesznek olyanok, akik közben felnyitják az esernyőjüket… Épp John Stott Hiszek az igehirdetésben című könyvét olvasom, melyben az igehirdetés négy összetevője mentén igyekszik meghatározni annak egyedi, sajátos, más kommunikációs közlés felett álló voltát (teszi ezt David K. Berlo The Process of Communication című könyve alapján).

John Stott

John Stott

Stott Berlo nyomán négy összetevőt határozott meg, mely mindenféle kommunikációra igaz lehet: a forrást, a befogadót, az üzenetet és a közlés kódját és csatornáját. Míg az átlagos kommunikáció esetében ezek egyszerű, hétköznapi síkon mozognak, addig az igehirdetésnél természetfeletti töltetet kapnak Isten miatt, aki belép a kommunikációba.

1. A forrás: Isten szolgája

Minden kommunikációs folyamatban van egy forrás, egy beszélő, akitől a közlés származik. Alapvetően ez bárki lehet, aki szavakba vagy más formába önti gondolatait, és közli azt másokkal. Az igehirdetés esetében azonban Isten szolgája ez a “forrás”, aki ajándékot és elhívást kapott arra, hogy az igehirdető munkáját végezze.

Pál apostol Timóteust erre biztatja: “Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat” (2Tim 4:5, MBT). Timóteus elhívása konkrétan arra vonatkozott, hogy hirdesse az evangéliumot, így az evangelizációs folyamatban ő volt az üzenet forrása (persze valójában maga Isten). De tudjuk, hogy elhívásunk vonatkozhat az Ige hirdetésére, mert erre van konkrét szolgálati ajándék is: “Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká rendelt az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká” (1Kor 12:28, MBT). “És ő ‘adott’ némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul” (Ef 4:11, MBT).

Az igehirdetés — mint kommunikációs folyamat — során a forrás tehát nem egy egyszerű ember, aki bármilyen, maga által kreált vagy kigondolt üzenetet próbál közvetíteni, hanem Isten elhívott, erre megajándékozott szolgája, aki Isten Szavát hirdeti a befogadóknak. Stott így fogalmazza ezt meg: “Ideális esetben az igehirdetéskor olyan személy áll a szószéken, akit Isten hívott el, bízott meg, és ő maga ruházott fel erővel: Isten szolgája, Krisztus követe, Krisztusnak a Lélek által betöltött bizonyságtevője” (p. 74.).

2. A befogadók: Isten népe

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a befogadók is Isten szolgái. A résztvevők sem egyszerű emberek, akik összecsődültek egy tüntetésen, koncerten, vagy épp leültek a tévé elé. Isten népe azért gyűlik össze, hogy a Teremtőjével és Megváltójával találkozzon — hogy az Úrvacsorában látható módon, az igehirdetésben pedig hallhatóan fogadja be az evangéliumot.

Stott az Ige szólójának és hallgatójának a következő javaslatot teszi: “…az igehirdető és a gyülekezet imádkozzék egymásért, Isten kezébe helyezzék magukat, őelőtte megalázkodva azért imádkozzanak, hogy az ő szava hangozzék, és az ő dicsősége váljék láthatóvá” (p. 75.).

3. Az üzenet: Isten Igéje

“Istentől származik az egész Írás, amely hatékonyan használható a tanításra. Alkalmas arra, hogy meggyőzően rávilágítson a bűneinkre, hogy helyreigazítson és helyreállítson bennünket, hogy engedelmességre neveljen, és megmutassa, hogyan éljünk Isten tetszése szerint. Mindez pedig azt a célt szolgálja, hogy az Isten embere tökéletes legyen: minden tekintetben felkészült és alkalmas mindenféle jó munkára” — írja Pál Timóteusnak (2Tim 3:16-17, EFO). Mivel az Igének ilyen sok haszna van, nem véletlen, hogy amikor a gyülekezet találkozik, nem egy motivációs- vagy propaganda beszédet akar meghallgatni, hanem a Biblia üzenetére kíváncsi.

Rögtön a gyülekezet megszületésekor is Isten Igéje volt az, mely a közösség alappillérét adta. A fiatal gyülekezet tagjai ugyanis az “apostolok tanításával” foglalkoztak (ApCsel 2:42). Ugyanez jellemezte az Ószövetség idejében a próféták szolgálatát, akik Isten tekintélyével adták át üzenetüket “így szól az ÚR” bevezető szavakkal. Az üzenet tehát akkor sem, és ma sem emberi bölcsesség, hanem a Krisztusról szóló igaz beszéd.

4. A csatorna: Isten jelenléte

Itt inkább a beszédet kellett volna megnevezni csatornaként, magát az igehirdetést, a kimondott szót. Ha azonban az előzőket elfogadjuk — ti. hogy az igehirdető Isten ajándékkal ellátott szolgája, a hallgatók Isten választott népét alkotják, az üzenet pedig maga Isten Igéje –, akkor a csatorna nem más, mint Isten jelenléte. A gyülekezet és az igehirdető olyan helyzetben van, mint Mária, amikor Jézus lába elé telepszik, és hallgatja a Mester tanítását (Lk 10:38-42).

John Stott az igehirdetés csatornájában Isten jelenlétét látja, amikor következtetését megfogalmazza: “…mégsem értelmezhetjük a kommunikációt csupán fizikai folyamatként (a szószékről a templompadok felé), sem csupán emberi fogalomként (egy száj beszél, sok fül hallgatja), hanem csak isteni viszonylatban (Isten szól szolgája által az emberekhez). Ez a kontextus teszi az igehirdetést egyedülállóvá. Mert itt Isten népe gyűlt össze Isten jelenlétében, hogy hallgassa Isten igéjét Isten szolgája által.

Megjegyzés és kérdés

El kell ismernem, sok olyan igehirdető és lelkipásztor van, akik nem a bibliai alapelveknek megfelelően végzik a szolgálatukat. Nem rájuk gondolva írtam meg ezt a bejegyzést; inkább azokra koncentráltam, akik a térdükön harcolnak meg minden egyes igehirdetést, és mielőtt vagy miután beszélnek róla, megélik a gyakorlatban is. Szintén az általuk elhangzott prédikációkra gondolva fogalmazódik meg bennem a kérdés:

Te hogyan hallgatod az igehirdetést? Viszel magaddal esernyőt?

Reklámok

Az igehirdetésben megjelenő Isten bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: evangéliumi

Hozzászólások lezárva.