Istentiszteleti közösség

Lukács evangéliumában, amikor a szerző az utolsó vacsora eseményeit beszéli el, ezt olvashatjuk: “Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, és ezt mondta nekik: Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát” (Lk 22:14-15, RÚF). A történet természetesen így nem teljes, vannak előzményei, és folytatódik is tovább a jól ismert szereztetési igékkel. Ebből a két versből azonban három fontos dolgot szeretnék kiemelni a Jézus Krisztussal való istentiszteleti közösségünkkel kapcsolatban.

Kép: instagram, @theanchor_gilroy

Kép: instagram, @theanchor_gilroy

Az elbeszélésben a következő három gondolat ragadta meg a figyelmem:

  1. Amikor eljött az óra…
  2. …vágyva vágytam…
  3. …veletek…

Mindhárom megjegyzésből fontos tanulságokat szűrhetünk le arra nézve, ahogyan az istentiszteleti közösségben a Jézus Krisztussal való találkozásunkra gondolunk.

1. Az istentisztelet ideje 

A történet szerint egyszer csak “eljött az óra”, vagyis elérkezett annak az ideje, hogy Jézus asztalhoz telepedjen a tanítványaival, és elfogyasszák a páskavacsorát. Az ószövetségi törvénynek megfelelően konkrét napja és időpontja volt annak, amikor a páskát megünnepelték a zsidó közösségben. Ilyen szempontból tehát az istentiszteleti közösség időben behatárolható esemény, mely életünknek egy konkrét időszakát jelenti. Jézus nem arra hívott el bennünket, hogy minden időnket egy kolostorba vonulva töltsük. Ennek a hivatásnak is megvan a haszna és a szépsége, azonban nem mindenkinek ez adatott. Akinek pedig más elhívása van, azok azért felelősek, hogy azt az időt, amit az istentiszteleti közösségen kívül töltenek, annak megfelelően éljék meg, ami Isten elhívásával összhangban van.

Fontos tisztán látnunk, hogy az istentiszteletünk és -imádatunk nem korlátozódhat a vasárnapokra, amikor közösségben vagyunk a gyülekezettel. Az egész életünket olyan légkörben kell élnünk, melyben Istennek központi helye van, és melyben az ő imádata kiemelkedő helyet foglal el teendőinkben. Tulajdonképpen minden tettünkben, gondolatunkban, döntésünkben, lélegzetvételünkben ott lehet Isten, és rá irányíthatjuk a figyelmünket. Így a vele való közösség nem szakad meg akkor, amikor becsukjuk a Bibliánkat vagy áment mondunk az imádság végén. Jézus mindig velünk van (Mt 28:20). Másrészt azonban az istentisztelet mégis különleges alkalom az életünkben, mert amit hét közben egyedül végzünk, azt vasárnaponként a gyülekezeti családdal együtt tehetjük: imádhatjuk Istent, hálát adhatunk Krisztusért, figyelhetünk az Igére. Emellett olyan dolgokat is tehetünk, melyekre egyedül nincs lehetőségünk: testvéri közösségben lehetünk egymással, és élhetünk az úrvacsora sakramentumával is.

2. Az istentisztelet vágya

Számomra felfoghatatlanok és különlegesek az eztán következő szavak: “Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát.” Ismerve magamat és látva az egyházat, nem értem, miért vágyik Jézus arra, hogy velünk legyen. Természetesen a döntésének örülök, és megtisztelőnek érzem, hogy neki fontos a velünk, emberekkel való közösség. Lát bennünk valamit — ez a valami pedig valószínűleg az ő hasonlatossága, melyet a teremtéskor kaptunk, valamint az ő Lelke, aki megtérésünk és újjászületésünk óta bennünk lakozik. Továbbá azt is látja, hogy a velünk való közösségben milyen emberekké tud formálni minket, akik majd egy napon a tiszta és szeplőtelen menyasszonyaként állunk meg előtte.

Más esetekben is olvashatunk a Bibliában arról, hogy Isten nyitott az emberrel való közösségre, sőt vágyik is erre. Jézus például a barátainak nevez minket (Jn 15:14-15), és azt is elmondja, hogy Isten keresi azokat az embereket, akik imádják őt: “…igazi imádói Lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres” (Jn 4:23). Az egyik legszebb gondolat pedig Jób könyvében található, ahol egy olyan Istent látunk, aki vágyakozik a teremtménye után: “Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után” (Jób 14:15).

Jézusban tehát ilyen vágy van az istentiszteleti közösségre. A kérdés csupán az, mi hogy állunk hozzá?!

3. Az istentisztelet közössége 

A harmadik motívum ebben az evangéliumi szakaszban a közösség megélése: “…veletek…” Az előző pont az Istennel való közösség megéléséről szól, ez pedig az emberekre hívja fel a figyelmünket. Jézus ugyanis nem egy emberhez beszélt: “veled” — hanem egy közösséghez. Már azzal is, ahogyan imádkozni tanít minket — “Mi Atyánk… — jelzi, hogy nem magányos emberekként lát minket, hanem egymással testvéri közösségben lévő barátaiként, szolgáiként, megváltottaiként.

Az istentiszteleti közösségben szükségszerű, hogy ne csak Jézussal, hanem egymással is találkozunk. Mindannyian ugyanabból az egy kenyérből részesülünk, ugyanazt a keresztséget (bemerítést) vesszük fel, ugyanazt az Urat szolgáljuk. Így függetlenül nem élhetünk egymástól. Ezt alátámasztja az a sok-sok igevers, melyeket én egymás-igének nevezek. Ezek azok, melyek bemutatják, hogyan kellene egymással együtt élnünk, egymáshoz viszonyulnunk. A gyülekezeti közösség ugyanis emberekből áll, akik ugyanabba az irányba törekszenek: Isten felé — ezért akaratlanul is egymásba botlunk saját utunk során. Mégis, milyen jó, hogy utunkat nem egyedül kell rónunk, hanem vannak mellettünk olyan társak, akik tudnak támogatni, bátorítani, és akár fel is emelnek, ha elgyengülünk, és nem tudunk saját erőnkből tovább menni.

Advertisements

Istentiszteleti közösség bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: evangéliumi

Hozzászólások lezárva.