A pásztor éneke

A 23. zsoltár szavait Dávid, Izrael királya fogalmazta meg. Királlyá való felkenése előtt ő maga is pásztor volt, és munkája végzése közben rátalált lelkének igazi pásztorára, Istenre. Ebben a zsoltárban azt énekli meg, milyen bensőséges kapcsolat fűzi őt Pásztorához, akinek gondoskodásában, szeretetében, vezetésében még a legnehezebb időszakokban sem csalatkozott. Szavait érdemes úgy olvasni, hogy közben feltesszük magunknak a kérdéseket: Mit jelent számomra Isten, mint pásztor? Hogyan élem meg az ő követését?

Fotó: us.fotolia.com

Fotó: us.fotolia.com

A 23. zsoltár idézetei a Revideált Károli Bibliából származnak (Veritas, Budapest, 2012.).

“Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.” 

Krisztus követése azzal kezdődik, hogy megvalljuk: ő a pásztorunk. Nem mi vagyunk életünk urai, hanem Isten. Nem mi tudjuk, hogy mi a jó nekünk, hanem ő. Isten ebben a zsoltárban pásztorként mutatkozik be — olyan személyként, akinek fontos a juhok jóléte, aki gondoskodik róluk, aki törődik velük, aki ha kell, a saját testi épségét sem kíméli, csak hogy az eltévedt, bajba került juhokat megmentse. Ezt pedig be is bizonyította Jézus Krisztusban, aki értünk, az eltévedt juhokért az életét adta. Isten bővölködő életet akar adni nekünk (Jn 10:10), de ehhez az kell, hogy engedelmesen kövessük őt, és rábízzuk életünket. Naponta el kell ismernünk, hogy ő a pásztorunk, és nem vagyunk saját magunk urai.

“Füves legelőkön nyugtat engem, csendes vizekhez terelget engem.”

Nem elég csak megvallani, hogy őt tekintjük pásztorunknak — bizonyítani is kell a tetteinkkel. Hiába állítjuk, hogy ő az Urunk, ha nem tesszük azt, amit mond. Hiába bizonygatjuk, hogy igenis elfogadjuk őt pásztorunknak, ha nem megyünk oda, ahova ő vinni akar minket. Talán egész konkrét elképzeléseink vannak arról, hogy hol szeretnénk megtalálni a boldogságot. Talán egy hullámzó tengerpartot képzelünk el magunknak, ahol lelki békére és boldogságra találhatunk. Ezzel szemben Isten “csak” egy csendes patakhoz vezet el minket, és azt kéri, hogy itt nyugodjunk meg benne. Talán magas hegyeket, égbe hágó csúcsokat képzeltünk el magunknak, melyeket megmászva akarunk hírnevet szerezni magunknak. Ezzel szemben Isten egy egyszerű füves legelőre vezet el, és azt várja, hogy azzal elégedjünk meg. Ahogy egy ilyen helyzetben reagálunk, megmutatja, hogy valóban Isten-e a pásztorunk.

“Lelkemet megvidámítja…” 

Tudunk örülni Istennek? Oly sokszor látni búskomor arccal ülő keresztényeket az istentiszteleteken. El kell ismerni, számos nehézséggel és problémával kell naponként megküzdenünk. Azonban Isten arra hív minket, hogy neki mindenkor örüljünk (Fil 4:4). Ha Istennek a nehézségeink ellenére nem tudunk örülni, akkor az örömöt akkor se élnénk át, ha minden gondunk egy csapásra megoldódna. Ha viszont Istenben boldogságot találtunk, akkor ezt semmilyen földi probléma nem rabolhatja el tőlünk. Mi tükröződik az arcodon? Engeded Istennek, hogy lelkedet megvidámítsa?

“…az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.”

Isten a pásztorunk, aki vezetni akar minket. Nem bízza ránk azt sem, hogy melyik úton járjunk, hanem csendes hangon tudatja velünk: “Így szól az ÚR, a te Megváltód, Izráel Szentje: Én vagyok az ÚR, a te Istened, aki hasznosra tanítalak, és azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell” (Ézs 48:17, vö. Mt 7:13-14). Az út, melyen Isten vezetni akar minket, az igazság útja. Az igazság pedig nem más, mint Jézus Krisztus (Jn 14:6). Isten nem szeretné, ha e világ népszerű eszméit és útjait követnénk. Ő arra hív minket, hogy legyünk a követői, és azon az úton járjunk, melyet ő mutat nekünk. Döntéshelyzetben mérlegelnünk kell, hogy melyik utat választjuk — tudva azt, hogy csak Isten útja visz az életre.

“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” 

Nem kaptunk arra vonatkozó ígéretet, hogy Jézust követve az életünk egy véget nem érő nyaralássá válik, melyben csak jó dolgok történhetnek velünk. Dávid is elismeri a 23. zsoltárban, hogy ő maga is megjárta a “halál árnyékának völgyét”. Arra vonatkozó ígéretünk azonban van, hogy Isten mindig és minden helyzetben velünk lesz. Az Újszövetség kezdete és vége egyaránt úgy mutatja be Istent, mint aki velünk van. Amikor Jézus testté lett és megjelent a világban, beteljesítette az Immánuel prófétai nevet, mely azt jelenti: velünk az Isten (Mt 1:23). A Jelenések könyve végén pedig azt látjuk, hogy Isten hajléka az emberek közé száll, jelen van népe között, és közösséget vállal velünk (Jel 21:1-3). Bármilyen nehézséget is kell átélnünk, nem vagyunk egyedül. Egyetlen harcunkat sem magunkban kell megvívnunk, mert Isten mindig mellettünk áll.

“Vessződ és botod megvigasztal engem.”

Ez talán a “nem szeretem rész”. Szeretjük Istent egy kedves, őszhajú és -szakállú nagyapónak elképzelni, akinek a zsebében mindig van némi édesség, hogy megjutalmazza vele kedvenc kis unokáit. De azt a gondolatot már nem szeretjük, hogy Isten fegyelmez is minket. Nem szeretünk azzal se szembesülni, hogy a tetteinknek és bűneinknek következményei vannak. Pedig Isten szeretete abban is megmutatkozik, hogy amikor rossz irányba indulunk, akkor szelíden oldalba vág a pásztorbottal, hogy a helyes ösvényre visszatérjünk. Ő nem közömbös irántunk, heves érzelmeket vált ki belőle az, ha rossz útra térünk, ezért minden tőle telhetőt megtesz, hogy tudassa velünk, melyik irányba kell visszatérnünk. Rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e a hangját, megérezzük-e a bőrünkön a pásztorbot érintését, és engedünk-e az ösztönzésének, hogy megtérjünk.

“Asztalt terítesz nekem ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal. Csordultig van a poharam. Bizony jóságod és kegyelmed követ engem életem minden napján…”

Most változik a kép. Már nem a mezőn kóborló juhok vagyunk, hanem díszvendégek egy lakomán. Azt érezzük, hogy szívesen látnak minket. Isten terített asztalhoz ültet minket, amely rakva van minden földi jóval. Megkeni a fejünket olajjal, ami a keleti vendéglátás részeként jelzi: szívesen lát minket és örül a jelenlétünknek. A poharunk nem fogy ki, mert figyeli, mikor töltheti újra. A Jelenések könyvében úgy látjuk Jézust, mint az Urat, aki az ajtón kívül áll, bebocsátásra várva, hogy asztalközösségben lehessen velünk. Isten szívesen lát minket az asztalánál. De vajon mi is szívesen látjuk őt?

“…s az ÚR házában lakozom hosszú ideig.” 

A költeményre a koronát azt teszi fel, hogy tudjuk: nem egyedül kell átélnünk sem a nehézségeket a “halál árnyékának völgyében”, sem pedig a szíves vendéglátást Isten asztala körül. Mellettünk lehetnek azok a társaink, akik ugyanezen az úton járnak, ugyanazt a Jó Pásztort követik. A gyülekezeti közösség társakat ad mellénk, hogy könnyebb legyen az úton járni, és legyenek mellettünk testvérek, akik komolyan veszik Pál apostol szavait: “Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be Krisztus törvényét” (Gal 6:2).

Advertisements

A pásztor éneke bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: spiritualitás

Hozzászólások lezárva.