Elhívás

Isten nem csak megteremtett minket — Neki célja van velünk. Pál apostol szerint már a világ teremtése előtt elhatározta, hogy a tervében milyen szerepet töltsünk be (Ef 1). Egyéni felelősségünk ezért az, hogy felismerjük ezt a tervet, és annak megfelelően éljünk. A következőkben az elhívásunkkal kapcsolatban szeretnék néhány szempontot megfogalmazni, melyet jó átgondolnunk.

(1) Az elhívásunk olyan, mint egy személyes PIN-kód. Mindenkinek van, de senki nem ismeri a másét. Egyéni felelősségünk az, hogy megismerjük és biztonságban megőrizzük. Az elhívásunkat nem más emberektől kapjuk, hanem az Úrtól. Felismerni sem más fogja helyettünk, hanem nekünk kell rájönnünk, hogy milyen céllal teremtett meg minket Isten.

(2) Az elhívásunk felismerése nagyon is természetes úton kezdődik. Tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:

  • Mi az a tevékenység, amelyet szívesen végzek, melyben örömöm lelem?
  • Milyen képességeim vannak, amelyekben jónak érzem magam?
  • Mi az a tevékenység, amelyet elvégezve már eddig is áldást jelentettem mások számára?
  • Mihez értek én, amihez a környezetemben, a gyülekezetemben más nem?
  • Mi az a tevékenység, amelyben a jövőbe tekintve el tudom magam képzelni hosszú távon is?
  • Mire érzek magamban indíttatást, milyen vágy van a szívemben? Mit szeretnék csinálni?

Az erre a kérdésre adott személyes válaszaink alapján már el tudunk indulni. Felfedezhetünk egy-egy olyan tevékenységet, amely hiányt pótol a környezetünkben. Rátalálhatunk egy olyan képességünkre, mely másokból hiányzik, és amellyel a közösségünket szolgálni tudjuk.

(3) Bátran kérjünk visszajelzést másoktól. Legyenek olyan bizalmas barátaink, testvéreink, akik akár azt is megmondhatják nekünk, ha véleményük szerint egy terület nem nekünk lett szánva. Lehet, hogy szívesen énekelnénk a kórusban, de ha mások szerint erre nem vagyunk alkalmasak, legyünk alázatosak, és gondoljuk át, fogadjuk el a visszajelzésüket. Ez azért is fontos, mert míg egy nem nekünk szánt területen “veszteglünk”, addig nem töltjük be elhívásunkat ott, amit Isten valóban ránk bízott.

(4) Az elhívásunk megélése azzal kezdődik, hogy kimozdulunk a kényelmi zónánkból. Amikor Isten elhívta Ábrahámot, ezt mondta neki: “Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked” (1Móz 12:1, KNB). Addig, amíg — akár lelki, akár fizikai értelemben — a kényelmes kanapén ülünk, nem tudjuk megélni hivatásunkat. Ahhoz a megszokott életünkből, melynek középpontjában a saját kényelmünk van, ki kell mozdulnunk, és el kell kezdenünk Isten-központú életet élni.

(5) Elhívásunk megélése mindenkinek áldást jelent. Isten Ábrahámhoz intézett szavait így folytatta: “Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel… Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12:2-3, KNB). Ha hűségesen betöltjük hivatásunkat, az áldást jelent számunkra is, és mások számára is. A legjobb dolog, amit a társadalmunk érdekében tehetünk az, ha hivatásunkat betöltjük, s így Isten áldásának csatornái leszünk.

Reklámok

Elhívás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: gondolatok

Hozzászólások lezárva.