Testünk szerepe az imában

Élénken él az emlékezetemben a pillanat, amikor először álltam meg Jeruzsálem óvárosában a Siratófal (Nyugati fal) előtt. Egészen közel mentem hozzá, a homlokom és a két tenyerem a falhoz ért. Csak álltam ott 20-30 percen keresztül, és éreztem, hogy lelkileg és történelmileg egyaránt jelentős helyen vagyok. Lassan vettem a levegőt, és közben a kezdetben hideg mészkő tömbök langyossá váltak. Jeruzsálemi tartózkodásaim idején naponta visszatértem a falhoz, hogy testem és lelkem egyaránt megpihenjen. Ekkor értettem meg azt, hogy az imádságban a testünknek is fontos szerepe van.

A Szentírás beszámolóiban is azt látjuk, hogy az imádságban különböző módokon a testünk is jelen van. Imádkozhatunk ülve (1Krón 17:16-17), állva (Neh 9:5, Mk 11:25, Lk 18:13), sétálva (2Kir 4:35), leborulva (2Móz 34:8, Neh 8:6, Zsolt 72:11), felemelt kezekkel (2Krón 6:12-13, Zsolt 63:4, 1Tim 2:8), térden állva (1Kir 8:54, Ezsd 9:5, Lk 22:41, ApCsel 9:40), vagy akár az Úr előtt fekve is (Józs 7:6, Ezsd 10:1, Mt 26:39, Mk 14:35).

A következőkben szeretném röviden bemutatni, hogy a test tudatos jelenléte hogyan segített nekem gazdagítani a saját imaéletem. Amint látható lesz, apró dolgokról van szó, amelyek mégis irányt tudnak adni a figyelmünknek és az imádságban való tudatosságnak.

1. Keresztvetés. A keresztvetés nem más, mint kezünkkel, ujjainkkal egy kereszt rajzolása testünkre. A Magyar Katolikus Lexikon szerint ősi gyakorlatról van szó, melyet már az apostoli egyház idejében is gyakoroltak valamilyen formában. Olyan cselekedet ez, mely egy szavak nélküli hitvallással ér fel. Keresztvetés közben ugyanis összeérintjük a hüvelyk, a mutató és a középső ujjunkat, ezzel ismerve el a Szentháromság Istent; a gyűrűs és kisujjunkat pedig behajlítjuk a tenyerünk felé, így vallva meg a Krisztus kettős (azaz isteni és emberi) természetébe vetett hitünket. Az így tartott kezünkkel magunkra rajzolt kereszt kifejezi, hogy érvényesnek tekintjük magunkra nézve Jézus Krisztus áldozatát, és valljuk megváltó tettét. Miközben időnként a gyermekeimért imádkozom az ágyuk mellett, amikor már alszanak, vagy elbúcsúzom tőlük, pici keresztet rajzolok a homlokukra, és az Úr védelmébe ajánlom őket. És meg vagyok győződve róla, hogy cselekedetemből Isten világosan tudja, mire gondolok.

2. Térden állva. Gyülekezetünk elöljáróival együtt, és egyéni imaéletemben is szeretek letérdelni imádság közben. Azt gondolom, hogy akkor vagyunk mi, emberek, a helyünkön, amikor térden állunk Isten előtt. A térdelés kifejezi alázatunkat és imádatunkat: elismerjük, hogy kik vagyunk mi, és ki az Úr. Amikor pedig néhány perc múlva elkezd sajogni a térdünk, nem kell ettől az érzéstől se megijednünk, ugyanis szembesülünk vele, hogy imádatunknak ára van: a saját kényelmünkről való lemondás.

3. Felemelt kezekkel. Imádság közben szeretem a kezeim úgy tartani, mint ahogyan a koldus kér. Elismerem így, hogy önmagamban szegény és üres vagyok, és arra van szükségem, hogy Isten töltse be az életem. A Lélek koldusa vagyok, aki mindenét az Úrtól várja (Mt 5:3). Máskor a magasba emelem a kezem, mint ahogyan a gyermekeim szoktak megállni előttem felém kitárt kezekkel, és mondják: “Ölbe, ölbe!” Ez az apró gesztus kifejezi, hogy Isten jelenlétébe kívánkozom, ahol a szerető Atya ölelésében megnyugodhatok.

4. Fekve. Fekvés alatt természetesen nem azt értem, hogy feküdjünk hanyatt a kanapén, és kockáztassuk meg az imádság közben való elalvást (persze el kell ismerjük, ez sokunkkal megesett már). Inkább arra gondolok, amikor hasra fekszünk a földön, a homlokunk a padlót éri, két kezünket pedig oldalt kitárjuk kereszt alakban. Számomra ez az azonosulást fejezi ki Krisztus kereszthalálával, azt, hogy meghaltam önmagamnak, és ő él tovább bennem.

5. Imaséta. Az egyik kedvenc imamódom az, amikor teljesen egyedül sétálhatok egy nagyot az Úr társaságában. Jézus azt tanította, hogy ha imádkozni akarunk, akkor menjünk be a belső szobánkba, és zárjuk magunkra az ajtót, legyünk egyedül Istennel. Ez modern világunkban néha azt jelenti, hogy éppen ki kell mozdulnunk megszokott életünkből, ahol a szokásos tárgyakkal és emberekkel vagyunk körülvéve, és az egyedüllét helyét kell keresnünk. Egy-egy kiadós, Isten társaságában megtett séta során pedig a lelkünk megnyugszik, a testünk pedig felfrissül.

Természetesen a fenti módokat senkinek nem kell utánoznia. Ezek nekem beválltak, és segítenek, hogy testem tudatosságával legyek jelen az imádságban, és még jobban koncentráljak. A tanulság viszont ez: testi lények (is) vagyunk, és lelki tevékenységeink során is testben vagyunk; így hát balgaság lenne azt gondolni, hogy a testünk nem játszhat szerepet az imádságban.

Reklámok

Testünk szerepe az imában bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: spiritualitás

Hozzászólások lezárva.