Falak helyett hidak

Jézus a főpapi imájában (Jn 17) több alkalommal is azért imádkozott, hogy a tanítványai egymással egységben éljenek, és ez legyen a róla szóló hiteles tanúságtételük alapja: „De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17:20-21).

Kép: brandxco.com

Az elmúlt kétezer év egyháztörténete megmutatja, mennyire aktuális és fontos Krisztus Urunk imája. Eltelt két évezred, amikor az egyház egységre való törekvésének eszközei a dogmatikai viták voltak. Ezek a viták minden bizonnyal őszintén keresték az igazságot különféle teológiai kérdésekben, és igyekeztek elejét venni az eretnekségek terjedésének. Hasznukat és áldásos voltukat nem vitatva, mégis el kell ismernünk, hogy legjellemzőbb eredményük a kereszténységen belüli szakadékok elmélyülése és a válaszfalak masszívabbá, áttörhetetlenebbé válása volt.

Ennyi év távlatából ki kell tudnunk mondani, hogy eljött végre az ideje, hogy falak helyett hidak épüljenek testvér és testvér között ebben a sokszínű és dogmatikailag igencsak megosztott egyházban. Törekednünk kell az egységre, ám meg kell találnunk a módját, hogy ezt olyan módon tegyük, mely valóban előbbre visz minket.

A hitéleti, liturgiai és kegyességi kérdésekben folytatott viták csak akkor tudnák megalapozni az egységet, ha valamelyik fél beismerni, hogy téved és a másiknak van igaza. Erre azonban kicsi az esély. És ha őszinték vagyunk, sok olyan kérdésben vannak közöttünk különbségek, melyeknek nincs valódi jelentősége (belátom, sok egyéb kérdésnek viszont van).

Van azonban másik út is előttünk. Fókuszálhatunk arra, ami közös bennünk. Megkereshetjük azt a közös nevezőt, amelyben mindenképp szükséges egyként gondolkodnunk. Ha ezt a közös pontot keressük, akkor véleményem szerint Jézusnál és az ő imádatánál lyukadunk ki. Amikor megengedjük, hogy a Szentlélek a békesség kötelékével vegyen körül minket (Ef 4:3), akkor képesek leszünk felekezeti háttértől függetlenül együtt imádni az Atyát, akinek mind a gyermekei vagyunk; a Fiút, aki mindannyiunkat megváltott; a Szentlelket, aki mindannyiunkban lakozást vett.

Talán a köztünk feszülő különbségek egészen az idők végezetéig meg fognak maradni. Talán ezen a földön soha nem jön el az a pillanat, amikor egy katolikus és egy protestáns együtt járulhat az Eukarisztiához/Úrvacsorához. De a mi döntésünk, hogy engedjük-e, hogy ezek a kérdések elválasszanak minket egymástól. Miért ne döntenénk el, hogy a másikban a testvért fogjuk meglátni, akár egyet értünk vele bizonyos kérdésekben, akár nem? Miért ne lennénk képesek együtt dicsérni és imádni mindkettőnk Istenét? Miért ne tudnánk együtt imádkozni az elveszettekért, akiknek a Megváltó megismerésére van szükségük? Miért ne tudnánk egy szívvel és egy szájjal megvallani, hogy Jézus Krisztus az egyetlen Úr? Miért ne lennénk képesek időlegesen háttérbe szorítani hitünk megélésének azt az elemét, amely a testvérünktől elválasztana minket?

Látásom szerint az egyház egysége felé vezető úton azok a hívők járnak, akik bár megmaradnak saját felekezetük keretei között, mégis egyek tudnak lenni Isten imádatában és a róla szóló bizonyságtételben. Legkedvesebb élményeim azok, amikor mindenféle háttérből származó keresztények összejönnek, hogy imádkozzanak, dicsőítsék Istent, közbenjárjanak az elveszettekért. Ezek azok a pillanatok, amikor hidak épülnek az egyházban, sebek gyógyulnak, dogmatikai kérdések másodlagossá válnak.

Az én döntésem az, hogy az egység útján akarok járni. Te hogy döntesz, falakat, vagy hidakat akarsz építeni?

Falak helyett hidak bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kategória: evangéliumi

Hozzászólások lezárva.