Ez alkalommal két ószövetségi írásszöveget említenék meg, nevezetesen Zakariás könyvéből. A két vers fordításától és értelmezésétől függően támogathatja a háromság-tant.
Az első a Zak 3:2, ahol az Új fordítás kb. a következő megfogalmazást tartalmazza: ‘Így szólt az ÚR angyala…’ A héber szövegben azonban nem szerepel az ‘angyal’ kifejezés. Egyszerűen annyit mond, amit pl. a Károli fordítás visszaad: “És mondá az Úr a Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az Úr.” Az Úr helyén a Tetragramma szerepelt, épp ezért a vers megfogalmazása kissé ellentmondásosnak tűnik: Jahve azt mondta a Sátánnak, hogy ő nem utasítja rendre, hanem majd inkább Jahve. A vers akkor nyer értelmet, ha elfogadjuk, hogy az Istenségen (Jahve) belül több személy van. Természetesen egyszerűen csak az ‘angyal’ kifejezést is be lehet toldani. De eredetileg nem ez szerepelt ott, és ennek nyilván oka van. Sajnos több fordítás is betoldja az angyal kifejezést (pl. MBT), és ezzel az eredeti üzenetet megmásítja.
A másik vers pedig a Zak 12:10. Érdekes, hogy az MBT ezt is rosszul fordítja, ugyanis kb. így adja vissza a gondolatot: ‘rátekintenek arra, akit átdöftek, és siratják őt, mint az elsősülött fiút’. Bár így is egy lényeges messiási próféciáról van szó, de a héber ettől sokkal többet mond. Jahve beszél, és elmondja: “rám tekintenek, akit átdöftek, és siratják őt, mint az elsőszülöttet.’ Tehát azt mondja Jahve, hogy őt magát szegezték át, majd egy másik személyre utal, akit emiatt siratnak, mint egyszülött fiút. Ez a vers is akkor lesz valóban érthető, ha elfogadjuk a háromság-tan tanítását. Hogyan máshogy lehetne elképzelni, hogy Jahvét átszegezték, ha Jézus maga is nem lenne az Istenség, azaz Jahve része.
Sajnálatos, hogy az Új fordítás mindkét verset rosszul fordítja, pedig abszolút nem célja a Magyar Bibliatársulatnak, hogy a háromság-tant elhomályosítsa. A fenti versek fordítási megoldása azonban pontosan ezt teszi.
infaustus 2.0 
Kedves Infantus,
Nem lenne jobb ha utánanéznél, milyen meggondolásból fordították így?
Ha jól tudom a Biblia eredeti szövegében az angyal szó is simán csak “küldött”, nem?
Egyébként szerintem felesleges ilyen kis részeket bizonyítéknak felhozni, amikor az egész Bibliát átfogóan nézve egyértelmű a kérdés.
Peacemaker,
Mit változtat a fordítók miértje, ha egyszer nem az áll ott? Másrészt valóban a teljes képet kell nézni, és a Biblia átfogó tanításáról lehet beszélgetni a háromság kapcsán.
Endi,
Nem bizonyítéknak hoztam fel, hanem érdekességnek. És ami jelen esetben neked felesleges, az nekem érdekes.
Infa,
És mégis ha ők tudnak valamit amit te nem tudsz?
Peacemaker,
Az elképzelhető. Én arról írtam, hogy a héber szövegben, amit a fordítók használtak, nem az szerepelt, amit a magyar fordításban visszaadtak. Érdemes megnézni jó és megbízható fordításokat, és azok többnyire utalnak arra, hogy mi áll szó szerint a héberben.
Csak a példa kedvéért: még az antitrinitárius Új világ fordítás is (az angolban legalábbis) szögletes zárójelbe teszi az angyal kifejezést, jelezve, hogy azt csak a fordítók toldották be.
Ugy tűnik pár betoldással is kell számolni
http://apostolic.interlinearbible.org/zechariah/3.htm
Kiváncsi vagyok a Holt tengeri tekercsekben és a Septuagintában, ez hogy van?
AZ ISTENI HÁROMSÁG IGAZOLÁSA A SZENTÍRÁS ÉS A JÓZAN ÉSZ ALAPJÁN
A Szentháromság sola Scriptura igazolásához első körben Krisztus Istenségét kell igazolni, mégpedig azért, mert ha Krisztus Istensége bizonyítva van, már igazolva van, hogy az egyetlen Isten több személy.
A FIÚ ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:
A Biblia Istennek nevezi Jézus Krisztust. Az Ószövetségben is olvasható, hogy a Messiás Isten lesz: „Mert gyermek születik, Fiú adatik nekünk, s az Ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme” (Iz 9,5).
Az Újszövetség tanúsága azonban már kifejezett. Jézus elfogadja, hogy Isten Fiának nevezzék: „Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Sőt maga is Isten Fiának nevezi magát, aki mint Isten dicsőül meg: „Ennek hallatára Jézus azt mondta: »Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia«” (Jn 11,4). Ezeken a zsidók megbotránkoznak: „A főpap folytatta: »Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?« »Magad mondtad – felelte Jézus. – De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.« A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: »Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást«” (Mt 26,63). A főpap és a zsidók ui. pontosan értették, mit jelentenek ezek a szavak, hiszen a zsidó szokásban a fiú örökölte apja nevét, címét és társadalmi pozícióját: „Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel” (Jn 5,18).
Ha Jézus örökölte az Atya hatalmát, jogait és főleg a nevét, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus maga a mindenható Isten. Jézus ezt meg is erősítette. Az isteni hatalmát a csodákkal: „Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be” (Lk 13,32). Az isteni jogot a bűnök megbocsátásával és az isteni törvények módosításával: „Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására” (Mk 2,10). „Megmondatott a régieknek (…) Én pedig azt mondom nektek: (…)” (Mt 5,33). Az isteni nevet pedig azzal, hogy sokszor nevezi magát azon a néven, ahogyan Isten bemutatkozott Mózesnek a Hóreb hegyénél (Vagyok): „Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben” (Jn 8,24). „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58). Krisztus ezzel örökkévalóságát is tanítja, mert azt mondja, hogy Ábrahám keletkezett, és időhöz kötött, Ő azonban, mint Isten, független az időtől: „Van.”
Jézus egynek nevezi magát az Atyával: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). – A görögben és a latinban még világosabb az ebszurdítás: ego kai hó pater ev eszmen – ego et pater unum summus. Szt. Ágoston hozzáfűzi: „Aki azt mondja, »egy«, megszabadít Áriusztól, aki azt mondja, »vagyunk«, megszabadít Szabelliusztól” (August. Trinit. I.4,4). Ez a vers tehát mind a 2 háromság tagadást elmetszi: azt is amelyik kisebbé teszi a Fiút, és azt is, amelyik személyileg egyenlővé teszi az Atyával
Szt. Pál is kimondja, hogy Jézus Isten: „Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen” (Róm 9,5). Vagy máshol: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell” (Fil 2,6). Ismét máshol: „Ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,16).
Szt. János apostol költői ihletettséggel tanít az Isten megtestesüléséről: „És Isten volt az Ige. (…) És az Ige testté lett” (Jn 1,1) . Ugyanennek a himnusznak a végén a görög eredeti „egyszülött Istenről” beszél. Némely szentháromság-tagadó felekezet (pl. ariánusok, unitáriusok, Jehova tanúi) azzal vádolja a Katolikus Egyházat, hogy tévesen fordítja a görög szöveget. Cáfolatképpen álljon itt az eredeti szöveg magyar átírásban is. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, mert Isten volt az Ige… És az Ige testté lett, és miköztünk lakott”: „En árkhé én hó lógosz, kái hó lógosz én prósz tóv theón, kai theósz én hó lógosz… Kái hó lógosz szarksz éggénneto kái eszkénoszen én emín” Szó szerint fordítva: hó lógosz (az ige /itt: Krisztus/) – én (volt) – prósz tón theón (az Istennél) – kái (és) – hó theósz (az Isten) – én (volt) – hó lógosz (az Ige). Tehát az Ige (Jézus) más személy, mint az Isten (Atya), és ugyanakkor mégis Isten. Hiszen az Isten szó bizonyosan a mennyei Atyát jelenti; az Ige pedig biztosan Krisztust, hiszen csak Ő testesült meg, amint a szent szöveg néhány sorral lentebb, tehát még ugyanabban a szövegösszefüggésben tanítja: Kái hó lógosz (és az Ige) – szarksz éggéneto (hússá lett, azaz megtestesült).
A hagyomány tekintetében érdemes hozzáfűzni, hogy már az első századok kereszténységen kívüli forrásai is alátámasztják, hogy a keresztények Istennek tartják az Üdvözítőt. Phlíniusz megemlíti, hogy a keresztények Jézusnak mint Istennek himnuszt énekelnek. Szt. Jusztínusz szerint a zsidók botránkozva emlegetik, hogy a keresztények Istene szenvedő Isten (Deus patiens). Az eretnek Celsus szerint a pogányok méltán gúnyolják a keresztényeket, hogy egy halott istent imádnak. A vértanúakták is arról tanúskodnak, hogy a keresztény mártírok azért haltak meg, mert Jézuson kívül más istent nem ismertek el. A legősibb keresztény dokumentumok is így szólnak. (A Barnabás levél szerint Isten a Fiának mondta: „Teremtsünk embert”. A Diogenétoszhoz írt levél szerzője állítja, hogy Jézus a mindenség teremtője.)
Attól sem kell zavarba jönni, ha a Biblia világos utalásokat tesz arra, hogy Jézus ember. Ezt ui. az Egyház is vallja. Jézus Isten és ember: Istenember. Ezért a két természet logikus következménye, Jézus ui. mindig úgy beszél és úgy cselekszik, mint aki egyetlen személy, egyetlen valóság, mégis mindkét, egyébként összeegyeztethetetlen természet sajátságait hordozza, és mindkét természet szerint cselekszik (meghal – feltámad) és beszél (kérdez – kinyilatkoztat).
A Biblia tehát ugyanarról az egyetlen személyről állít hol isteni, hol emberi tulajdonságokat.
A hagyományos zsidó betűsor mássalhangzóit meg lehet feleltetni magánhangzóknak.
Így:
Y = I
H = A/E
V = U/O
H = A/E
Ez pedig Jézus nevének héber/arameus magánhangzóit adja ki. A “láthatatlan Isten” így vált láthatóvá Jézusban. Az isteni Logos megtestesült.
Jn 1,1 – „Isten volt az Ige”
Jn 1,14 – „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.”
Jn 5,23 – „mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli.”
Jn 8,19 – „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.”
Jn 8,58-59 – „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”
Jn 10,30 – „én és az Atya egy vagyunk.” (vö. Kiv 3,14; 20,7; Lev 19,12; 24,14-16)
Jn 10,38 – „az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.”
Jn 12,45 – „aki lát, azt látja, aki küldött.”
Jn 14,8-12 – Aki Jézust látta, az az Atyát látta.
Jn 20,28-29 – Jézus elfogadja Tamás hitvallását: „Én Uram, és Istenem!”
Kol 2,9 – „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége”
ApCsel 20,28 – „igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.”
Ef 1,7-8 – „Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.”
1Jn 1,7 – „Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk.”
Róm 9,5 – „Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.”
Zsid 1:8 „A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője.”
Tit 2:13 „…várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét”
1Jn 5:20 „De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.”
2Pét 1:1 „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által”
A SZENTLÉLEK ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:
Szt. Pál apostol írja: „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1 Kor 2,10). Ez kétszeresen igazolja a Szentlélek istenségét. Egyrészt mindent csak Isten láthat át; másrészt Istent csak Isten érheti el. Az Ő „mélysége” ui. végtelen.
Jézus a Szentháromság nevében küld misszióba, és a három személyt egy szintre helyezi: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19). Itt is jelezve van a három egysége: „nevére”, és nem neveire.
Bár egyesek nem ismerik el a az alábbi igehelyet, bár nehéz eldönteni, hogy mi alapján válogatnak a számtalan kézirat közül, ha nem ismernek el felsőbb tekintélyt, mely ebben eligazít, ide kell venni a 300-as évekből származó, de szóbeli apostoli hagyományt rögzítő, és a megelőző verset magyarázó ún. Comma Johanneum-ot is. Szt. János levelében ui. így tanít: „Hárman tesznek tanúságot a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek, és ez a három egy” (1 Jn 5,7). Ugyanakkor az „és ez a három egy” minden felekezet szerint része a Szentírásnak, csak nem a személyekre, hanem a Lélekre, a vízre és a vérre. Ez gyakorlatilag mindegy, hiszen azt bizonyítja, hogy az Apostol és az első keresztény század ismeri a misztériumot: Három is Egy is.
A Szentlélek istensége
Mt 12,31 – „minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot.”
Mt 28,19 – „Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.”
ApCsel 5,3-4.9. – „hogy csábíthatta el szívedet a sátán, hogy be akard csapni a Szentlelket… Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek! … próbára teszitek az Úr Lelkét?”
1Kor 2,10 – „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.”
1Kor 12,4-6.11 – „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten… ugyanaz… Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.
1Kor 6,19-20 – Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma…? … Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!
1Jn 5,6-9 – „a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek az igazság… Ha az emberek tanúságát is elfogadjuk, az Isten tanúsága többet jelent.”
A Szentlélek személy, és nem egy „isteni erő”
Lk 2,26 – A Szentlélek kinyilatkoztatást ad (vö. Jn 16,13; 1Kor 2,10)
Lk 3,22 – A Szentlélek testet ölthet.
Jn 15,26 – „Ő”-ként (görögül: ekeinosz) van utalva rá, ami hímnemű személyes névmás, pedig a “pneuma” ( = Lélek) semlegesnemű. (vö. Jn 14,26; 16,8.13)
Róm 8,26-27 – „A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” A „Paraklétosz”, vagy hagyományosan fordítva „Vígasztaló” szó szerinti értelme: „Közbenjáró”.
1Kor 2,10-13 – „Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke.”
1 Kor 12,11 – A Szentléleknek saját akarata van (vö. ApCsel 15,28).
Ef 4,30 – A Szentlélek megbántható (vö. Iz 63,10).
Lk 1,35 – „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.
ApCsel 10,38 – „miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.
1 Kor 2,4 – „Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából” Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.
1 Tessz 1,5 – „Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is”. Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.
Zak 4,6 – „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura.” (KÁR) A Szentlélek tehát nem erő.
A SZENTHÁROMSÁG ÓSZÖVETSÉGI GYÖKEREI
A Szentháromság szó nem található a Bibliában, mert a kifejezés csak az első keresztény századok teológiai fejlődésének eredménye, viszont maga a tanítás világosan benne van.
Már az Ószövetségnek is van szentháromságtana, noha még csak halvány körvonalakban: A Teremtés könyvében Isten Tsz/1. személyben szól: „Isten újra szólt: »Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.«” (Ter 1,26). „Teremtsünk”, vagyis nem egyedül, márpedig a teremtés csakis isteni képesség, sőt „teremtmény a teremtésnek még eszközévé sem tehető” (Suarez. Disp. Metaph. 20. 2,11). Isten ui. egyedülálló módon forrása a teremtésnek, mert Isten semmilyen eszközzel, társsal vagy anyaggal nem működik közre a teremtés művében. Isten teremtői tevékenysége kizárólagos. Úgy, ahogyan Isten létesít, senki és semmi nem képes. Isten teremtői képessége a teremtmény számára közölhetetlen tulajdonság. Ahhoz, hogy valaki teremteni tudjon, vagyis ahhoz, hogy létezőt hívjon elő a nemlétezőből, Istennek kell lenni.
A szeráfok háromszor nevezik szentnek az Istent: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet” (Iz 6,3).
Olykor mintha keresztény imádságot olvasnánk: „Atyáim Istene, irgalomnak Ura, aki Igéddel teremtettél mindent, (…) add meg nekem a bölcsességet, trónod osztályosát, és ne zárj ki engem gyermekeid közül. (…) Nálad a bölcsesség, ismeri műveidet, jelen volt, amikor a világot teremtetted, és tudja, mi kedves a szemedben és mi helyes a parancsaid szerint. Küldd le szent egedből, dicsőséged trónjától” (Bölcs 9).
A JÓZAN ÉSZ ÉRVEI
Ha Isten végtelen, akkor, és csak ebben az esetben beszélhetünk Istenről, akkor szükségszerűen van Háromság. Miért? Mert Isten szükségképpen tud önmagáról, ez pedig az esetében konzekvenciákat von maga után:
A Fiú nemződés útján születik az Atyától, de a nemzést nem a hétköznapi értelemben kell érteni. „A Fiút az Atya tisztán szellemi nemzéssel, lényegének korlátlan közlése révén származtatja” (DS 526). A Fiú születése tehát Isten értelmi tevékenysége.
A születést szűkebb értelemben kell venni. (Tágabb értelme ui., hogy ami nem volt, létrejön, a szűkebb azonban csak annyit tesz, hogy élő ered az élőtől, és e kettő azonos természetű.)
Önmegismerő tevékenységünk által megsejthetünk valamit a Fiú származásából. Amikor valamit megismerünk, kialakul róla egy képünk (ún. verbum mentale – belső ige). Az értelmi kép azonban sokban különbözik attól, aminek hasonmása. Minél tökéletesebb a megismerés, annál jobban kimeríti a tárgy megismerhetőségét. Ha pedig önmagunkat ismerjük meg, akkor egy belső képet alakítunk ki magunkról, mely nem azonos velünk. Az Atyában azonban olyan tökéletes értelmi tevékenység van, hogy a Fiú az Isten önmagáról alkotott lelki Képe (Verbum divinum – isteni Ige) azonos magával az Istennel. Az Atya értelmi tevékenysége akkora szellemi erejű megismerés, hogy nem pusztán egy képet hoz létre, hanem önmagának valódi képmását, ÉS MIVEL ISTEN VÉGTELEN, AZ ÖNMAGÁRÓL ALKOTOTT KÉPE IS VÉGTELEN, TEHÁT ISTEN, és ezért egy valódi Ige (Verbum – Szó) születik belőle. Az Atya tehát önmagát megértve, önmagát megfogalmazva szüli a Fiút, mintegy kimondja magát a Fiúban.
Tertuliánusz mondta a felfoghatatlan hittitkokról, hogy éppen az bizonyítja igazságukat, hogy nem lehet őket felfogni. Ha a papok találták volna ki a titkokat, viselkedésük érthetetlen volna. Jobban tették volna, ha ki sem találják őket. Minek nehezítették volna meg velük saját dolgukat a hit ébresztésében? Tömören így fogalmazott: „Hiszem, mert érthetetlen, biztos, mert lehetetlen – Credo, quia absurdum” (Tertul: De Carne Christi). A Szentírás szerint Isten belső életének végtelen titka megfoghatatlan a véges teremtmény számára: „Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33).
Szt. Ágoston is tanúságot tesz: „Akárhányszor csak hozzá tudtam férkőzni, az Ó- és Újszövetség régebbi értelmezői közül, az Írás nyomán mind azt igyekeztek tanítani, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek elválaszthatatlan egységben ugyanannak az isteni lényegnek egységét mutatja, és ezért nem három Isten van, hanem egy Isten van” (August. Trin. I.4,7).
“Jézus kiváló ember volt, bölcs tanító, mélyszívű emberbarát, de nem volt Isten.”
A felelet egyszerű; akkor hát ő a legbölcsebb s a legtisztább, hazudott volna? Mert ő bizony állandóan Istennek: Isten egyszülött Fiának, az Atyával egynek és egyméltóságúnak, öröktől valónak, mindenhatónak, a világ bírájának nevezi magát, „Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján. 10, 30.) Állandóan egy sorba állítja magát az Atyával („Atya, Fiú, Szentlélek”), bár mint embert kisebbnek mondja magát az Atyánál.
Az utolsó vacsorán Fülöp apostol kérésére, hogy mutassa meg neki az Atyát, Jézus nyomatékkal így felelt: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertetek meg engem?! Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát” (Ján. 19, 9). A zsidók egyszer meg akarták kövezni kifejezetten azért, mert Istennek nevezte magát: „Jó tettért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, mivelhogy ember létedre Istenné teszed magadat.” (Ján. 10, 33.) A főpap ünnepélyes felszólítására, mondja meg, ő-e az Isten Fia, Jézus leghatározottabb igennel felelt s mikor ezt a főpap e az egész zsidó nagytanács megbotránkozva istenkáromlásként bélyegezte meg, Jézus egyetlen szóval sem vonta vissza állítását. Tamástól is elfogadta az ünnepélyes hódolatot: „Én Uram és én Istenem” (Ján. 20, 28), holott e szavakat nem hagyhatta volna helyreigazítás nélkül, ha nem tudja magát valóban Istennek. Ünnepélyesen hangoztatja magáról azt is, hagy az Atyához intézett kéréseket ő maga hallgatja meg, (Ján. 14, 13.) Hangoztatja, hogy ő már Ábrahám előtt volt (Ján. 8, 8), sőt az Atyánál élt, mielőtt a világ lett. (Ján, 17, 5.) Saját hatalmánál fogva megbocsátja az Isten ellen elkövetett bűnöket s kijelenti, hogy ő lesz egykor az egész világ bírája.
Aki így beszél önmagáról, az csak Isten lehet, vagy pedig közönséges szélhámos, esetleg kész őrült, Jézus azonban valóban nem volt őrült, hanem a világtörténet legbölcsebb embere s legzseniálisabb gondolkozója. Még kevésbé volt szélhámos és csaló, mert hótiszta erkölcsi jelleme minden legkisebb bűnt is kizárt, hát még ilyen főbenjáró istenkáromlást és önbálványozást!
Ha Jézus Istennek hirdette és Istenként imádtatta magát, ennek csak egy magyarázata lehet: az, hogy valóban Isten volt.
Ugyanezt megerősíti az ószövetségi messiási jövendölések csodálatos teljesedése Jézus személyében; az ő tanításának és erkölcsi fönségének minden emberit messze túlszárnyaló, valóban isteni ragyogása; a tömegek szemeláttára világos nappal s ellenségeitől is ellenőrzötten művelt számos csodatétele, főképpen saját feltámadása; alkotásának és Egyházának bámulatos életereje, amely kétezer év annyi viharán, támadtatásán, üldöztetésén és szellemi fordulatán keresztül változatlanul fennmaradt s egy új, ragyogóan tiszta erkölcsi kultúra kiindulópontja lett.
Valóban igaz, amit a középkor egy nagy gondolkodója, a francia Hugo a S. Victore írt le: „Ha megcsalódnánk, Uram, amikor Jézus Krisztusban hiszünk, Te magad csaltál volna meg minket!”
“Jézus maga sem nevezi magát soha Istennek, csak Isten Fiának.”
Ez a kettő nem zárja ki egymást, Szent János is azt mondja evangéliuma kezdetén: „Az Ige Istennél vala.” De hozzáteszi azt is; „És az Ige Isten vala.” (Ján. 1, 1.) Jézus Isten Fia, mert a három isteni személy; Atya, Fiú és Szentlélek egyike. Az Isten Fia szó főleg ahogy Jézus ismételten használja: Isten egyszülött fia, a fentiek alapján voltaképp még több, mint az egyszerű „Isten” szó, amelyet esetleg félre lehetne érteni s a pogány sokistenség értelmében magyarázni.
“Maga az evangélium beszéli, hogy Jézus kételyek és kísértések közt kezdte el nyilvános pályáját.”
Kételyről az evangélium nem beszél, csak külső kísértetről, amelyet Jézus a mi okulásunkra vállalt, hogy példát adjon nekünk, miképp kell a kísértések ellen harcolni. Éppen az a fölséges nyugalom és biztonság, amellyel a kísértő szavaira válaszol, bizonyítja, hogy Jézus elejétől fogva teljes tudatában volta maga istenségének.
“Nem mondta-e Jézus maga is, hogy az „Atya nagyobb, mint én vagyok”?”
Természetes, hogy mondta, hiszen ő mint ember föltétlenül kisebb volt az Atyánál. Az „én” az ő ajkán éppúgy jelenthette az istenségét, mint emberségét, Mint Isten egyenlő volt az Atyával, sőt egy volt vele az egyistenségben; mint ember viszont nyilvánvalóan kisebb volt az Atyánál.
“Az, hogy Jézus magát Isten Fiának nevezte, még nem jelenti, hogy igazi Isten; hiszen mi is Isten fiai vagyunk.”
Háromféle értelemben lehet valaki „Isten fia”. Legtágabb értelemben minden ember Isten gyermeke, vagyis, Isten teremtői gondviselésének szülöttje. Szorosabb értelemben az istenfiúság annyi, mint a természetfölötti kegyelemnek, az Istenben való természetfölötti újjászületésnek birtokosa, amely akkor áll be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket. A legszorosabb értelemben pedig „Isten Fia”: a második isteni személy, aki valamely számunkra közelebbről megfoghatatlan módon öröktől fogva az Atyától „születik”, ered, származik, kiömlik; de úgy, hogy egy dolog, egy lényeg, egy Isten marad vele. Hogy Jézus ebben az utóbbi értelemben volt Isten Fia, kimutattuk a fentiekben. Ezt az istenfiúságot a Szentírás úgy fejezi ki hogy „egyszülött Fiúról” beszél, míg mi emberek Istennek csak fogadott fiai, átvitt értelemben vett gyermekei lehetünk. Maga Jézus egészen más viszonyban érzi magát az Atyával, mint mi; sohasem mondja pl. így: „a mi Atyánk”, hanem így: „az én Atyám és a ti Atyátok”. Ő az „egyszülött Fiú”, aki „az Atya kebelében van”. (Ján. 1, 18.)
“Hogyan lehet egy ember Isten?”
Csak úgy, hogy az isteni személyiség felveszi egyúttal az emberi természetet is, szinte emberi testbe és lélekbe öltözik; de a mellett természetesen megmarad az, aki öröktől fogva volt; Isten, az Atya egyszülött, örök, isteni Fia. Ezt a kettős természetet fejezi ki az „Istenember” szó, vagy másképp: a „testet öltött Ige”.
“Hogyan egyesülhetett Jézusban a végesség a végtelenséggel, az emberi gyengeség az isteni tökéletességgel?”
Ellentmondás csak az volna, ha Jézusban az isteni és emberi tulajdonságok egy természetté olvadtak volna össze s így egymást kölcsönösen lerontották volna. Erről azonban szó sincs. Ellenkezőleg: Jézus megmaradt teljes Istennek s ugyanakkor teljes embernek is. Emberi mivoltában kicsiny volt és gyenge, Isten-mivoltában viszont végtelen és mindenható. Emberi mivoltában mindenben hasonló lett hozzánk, a bűn kivételével, isteni természetében viszont mindenképp messze felettünk áll. Emberi mivoltában született, növekedett, tanult, fáradt, éhezett, szomjazott, sírt, verejtékezett, szenvedett, meghalt, feltámadt; isteni mivoltában maga volt az örök változatlanság. Mindez nem okozott benne semmi ellentmondást vagy hasadást, hanem ellenkezőleg: csodálatosan kiegészítette egymást.
“Jézus maga mondja, hogy az utolsó ítélet napját még ő, az Emberfia sem tudja, csak az Atya.”
Úgy van: mert emberi mivoltánál fogva ezt csakugyan nem tudhatta. De tudta mint Isten s természetesen istenségének megvilágosító hatása alatt tudta mint ember is, de nem emberi tudománya alapján.
“Hogyan „imádkozhatott” Jézus az Atyához, ha ő maga lényege szerint azonos volt az Atyával?”
Mint ember imádkozhatott önmagához mint Istenhez; vagyis emberi lelke dicsőíthette a vele szoros kapcsolatban lévő, de tőle lényeg szerint tökéletesen különböző istenséget. Ebben semmi ellentmondás nincs, sőt ez természetes folyománya a két-természetűségnek.
“A Szentháromság tana nem egyéb, mint burkolt többisten-hit.”
Ezt a zsidó, unitárius, mohamedán részről állandóan ismételt állítást teljes tévedésnek kell minősítenünk. A többisten-hitet teljesen kizárja a kereszténységnek az az alaptana, hogy a háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a „személyiség” és a „lényeg” nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog.
“Mégis csak ellentmondás: Isten egy is, három is.” Ellentmondás lenne, ha azt mondanók: egy lényeg és mégis három lényeg; egy személy és mégis három személy. De: egy lényeg és három személy éppúgy nem ellentmondás, mint ahogy nem ellentmondás, ha azt mondom; három ember s egy család, vagy: száz katona s egy század. Nem a hármat azonosítjuk az eggyel, hanem a három isteni személyt az egy Istennel. Ebben fogalmi ellentmondást kimutatni nem lehet.
Hozzászóló, köszi a tartalmas kommenteket.
Kedves Infantus,
Remélem én is hozzászolhatok, egy bővebb cikkel.
A témát érinti. Köszönöm.
———-
A Mindenhatóról
1. A Biblia szerint, csak egy Isten volt, van és lesz, YHWH Elohim:
YHWH ELOHIM magyarosan Jehova Isten, héberesen Jáhwéh Elohim, sosem volt több az ókorban. A Jáhwéh név kiejtése u-sos kiejtésű hw, hangsúly az é-n, az utolsó h-t nem kell kiejteni: Jáué. A Mindenható “Jáhwéh” nevének jelentése költőies (2Mózes 3:13-15), a héber “HWH” “lenni” ige cselekvést mutató “YHWH” idejében jelenik meg, ami arra mutat, hogy a mindörökké dicső, mennyei Felséges Isten nem csak létezik, hanem egyben cselekszik is.
5Mózes 6:4. Halld Izráel: Jáhwéh, a mi Istenünk, az egyetlen Jáhwéh!
Ésaiás 45:5. Én vagyok Jáhwéh és több nincs, rajtam kivül nincs Isten! felöveztelek téged, bár nem ismerél.
6. Hogy megtudják napkelettől és napnyugattól fogva, hogy nincsen több rajtam kivül; én vagyok Jáhwéh és több nincsen!
Ésaiás 46:9. Emlékezzetek meg a messze régi dolgokról, hogy én vagyok Isten és nincsen több; Isten vagyok, és nincs hozzám hasonlatos.
— —- —
2. Az Isten, Jáhwéh, Atya volt az Ó Testamentumban is:
Malakiás 1:6. A fiú tiszteli atyját, a szolga is az ő urát. És ha én Atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem? azt mondja a Seregeknek Jáhwéhja néktek, ti papok, a kik útáljátok az én nevemet, és ezt mondjátok: Mivel útáljuk a te nevedet?
— —- —
3. Az Ó Testamentum Istene, Jáhwéh, az Atya, Mindenhatónak volt nevezve:
Ésaiás 13:6. Jajgassatok, mert közel van Jáhwéhnak napja, mint pusztító hatalom jő a Mindenhatótól.
— —- —
4. A Mindenható Isten kilátásba helyezte a föld lakosságának a megítélését az Ő napján, egy kinevezett uralkodó által:
Zsoltárok 110:5. Az Úr a te jobbod felől; megrontja az ő haragja napján a királyokat;
6. Ítéletet tart a nemzetek között; telve lesz holttestekkel; összezúz messze földön minden (megjegyzés: vele szemben ellenséges) főt.
— —- —
5. Jáhvé Isten nem azonos evel az uralkodóval, akit isteni ihletés alatt Dávid király a 110 Zsoltárban “én uramnak” nevez és akit az Új Testamentum a Fölkentel (Krisztussal) azonosít:
A “Messiás”, egy héber szó amelynek szószerinti jelentése “Fölkent”, ugyanezt jelenti a görög “Khristos” (magyarosan Krisztus) szó is.
1. Dávidé; zsoltár. Monda Jáhwéh az én uramnak: Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá.
2. A te hatalmad pálczáját kinyújtja Jáhwéh Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között!
3. A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján, szentséges öltözetekben; hajnalpir méhéből leszen ifjaidnak harmatja.
4. Megesküdt Jáhwéh és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkhisedek rendje szerint.
— —- —
6. Jáhwéh Isten mint “öregkorú”, az Ő uralkodója, mint “Fölkent” “emberfia” van bemutatva a próféciai látomásokban:
Dániel 7:13. Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méne az öreg korúhoz, és eleibe vivék őt.
14. És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, a mely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.
Dániel 9:25. Tudd meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Fölkent-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van és újra megépíttetnek az utczák és a kerítések, még pedig viszontagságos időkben.
26. A hatvankét hét mulva pedig kiirtatik a Fölkent és senkije sem lesz. És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe; és vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás.
— —- —
7. A Dániel könyvében szereplő “öregkorú”, akihez egy “emberfia” mint “bűnengesztelő áldozati bárányként” megy, a Biblia mindenkori Mindenható Istene:
Jelenések 4:8. És a négy lelkes állat, a melyek közül mindeniknek hat-hat szárnya vala, köröskörül és belül teljes vala szemekkel; és meg nem szűnik vala nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a Mindenható Isten, a ki vala és a ki van és a ki eljövendő,
Jelenések 5:6. És láték a királyiszék és a négy lelkes állat között és a Vének között egy Bárányt állani, mint egy megölöttet, hét szarva és hét szeme vala, a mi az Istennek hét Lelke, a mely elküldetett az egész földre.
7. És eljöve és elvevé a könyvet a királyiszékben ülőnek jobbkezéből.
— —- —
8. A “Bárány” vagyis a Fölkent (Krisztus) is Mindenhatónak nevezi az Atyát, az Őt dicsőítő himnuszában:
Jelenések 15:3. És énekelik vala Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, Mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya!
4. Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek.
— —- —
9. A Mindenható Isten is jönni fog a népek megítélésére, és támogatja az Ő kinevezett uralkodóját, a Fölkentet, úgy ahogy a 110 Zsoltár is előre bejelentette és a Jelenések könyve megerősítette és elpecsételte:
Zsoltárok 110:1. Dávidé; zsoltár. Monda Jáhvéh az én uramnak: Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá.
2. A te hatalmad pálczáját kinyújtja Jáhwéh Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között!
3. A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján, szentséges öltözetekben; hajnalpir méhéből leszen ifjaidnak harmatja.
4. Megesküdt Jáhweh és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkhisedek rendje szerint.
5. Az Úr a te jobbod felől; megrontja az ő haragja napján a királyokat;
6. Ítéletet tart a nemzetek között; telve lesz holttestekkel; összezúz messze földön minden főt.
Jelenések 4:8. És a négy lelkes állat, a melyek közül mindeniknek hat-hat szárnya vala, köröskörül és belül teljes vala szemekkel; és meg nem szűnik vala nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a Mindenható Isten, a ki vala és a ki van és a ki eljövendő,
— —- —
10. A bemutatott ígék fényében, nem bölcs a Jelenések 1:8 versét a Fölkentre alkalmazni. A Biblia szövegösszefüggése világos e téren:
Jelenések 19:
1. És ezek után hallám mintegy nagy sokaságnak nagy szavát az égben, a mely ezt mondja vala: Dícsérjétek Jáhot! Az idvesség és a dicsőség, és a tisztesség és a hatalom az Úré, a mi Istenünké!
2. Mert igazak és igazságosak az ő ítéletei, és azt a nagy paráznát, a mely a földet megrontotta az ő paráznaságával, elítélte, és megbosszúlta az ő szolgáinak vérét annak kezén.
3. És másodszor is mondának: Dícsérjétek Jáhot! és: Annak füstje felmegy örökkön örökké.
4. És leborula a huszonnégy Vén és a négy lelkes állat, és imádá az Istent, a ki a királyiszékben ül vala, mondván: Ámen! Dícsérjétek Jáhot!
5. És a királyiszéktől szózat jöve ki, a mely ezt mondja vala: Dícsérjétek a mi Istenünket mindnyájan ő szolgái, a kik félitek őt, kicsinyek és nagyok!
6. És hallám mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Dícsérjétek Jáhot! mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható.
7. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát,
8. És adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei.
9. És monda nékem: Írd meg: Boldogok azok, a kik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És monda nékem: Ezek az Istennek igaz beszédei.
10. És leborulék annak lábai előtt, hogy imádjam őt, de monda nékem: Meglásd, ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, a kiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd, mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke.
Függelék:
A korai egyház legkorábbi hitvallása is csupán az Atyára mondja ki, hogy “Mindenható”. És ezt jó okkal tették, hiszen az Atya nem vetette alá magát a Fia uralmának (1Korintus 15:27), viszont a Fiútól elvárja, hogy küldetése és felhatalmazása lejártakor, adjon át bizonyos néki adományozott hatalmi kiváltságot az Atyának (1Korintus 15:28). Ezt az Úr Jézus is elismerte, hiszen Ő tanította, hogy az Isten megtartotta a jogot arra, hogy bizonyos kérdésekben saját maga döntsön:
Márk 13:32: Arról a napról és óráról pedig senki semmit sem tud, sem az égben az angyalok, sem a Fiú, hanem csak az Atya.
Apostolok Cselekedetei 1:7. Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett.
Máté 20:23: És monda nékik: Az én poharamat megiszszátok ugyan, és a keresztséggel, a melylyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek; de az én jobb és balkezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, a kiknek az én Atyám elkészítette.
Jelenések 1:1. Jézus Krisztus kijelentése, a melyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, a miknek meg kell lenniök hamar: Ő pedig elküldvén azt az ő angyala által, megjelenté az ő szolgájának Jánosnak,
http://hu.wikipedia.org/wiki/Apostoli_hitvall%C3%A1s
“Egy ősi keresztelési hitvallásból Kr. u. 125-135 körül alakult ki az ún. régi Római hitvallás. Ennek eredeti nyelve görög volt, és a későbbi Apostoli hitvallásnál néhány tagmondattal kevesebbet tartalmazott.”
Íme a búzai tájszollásban :-)
Hiszek egy Istenbe, mindenható Atyába,
mennynek s födnek Teremtőjébe.
Hiszek Jézus Krisztusba,
Isten egyszülött Fiába,
a mi Urunkba,
ki fogantaték Szentlélektül,
született Szűz Máriátul,
szenvede Poncius Pilátus alatt;
megfeszíteték, meghala és eltemetteték.
Szála alá poklokra,
harmadnapan halottaibul feltámada,
felméne mennyekbe,
ül az Atya Isten jobbján,
onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és hótakat.
Hiszek Szentlélekbe.
Hiszek egy közönséges keresztény anyaszentegyházba
szenteknek egyességét,
bűneimnek bocsánatát,
testemnek feltámadását
s az örök életet. Ámen.
1 Kor 15,27
Minden őalája vettetett, kétség nélkül értetik, azon kivül, ki neki mindent alája vetett.
Magyarázat: Mindazáltal, akarja Pál mondani, mivel a Fiúnál van minden hatalom, azért nem kell hinni, hogy az Atya mindenről lemondott, vagy épen magát a Fiúnak alávetette, mint ez földi atyáknál gyakran megtörténik, midőn a hatalmat és birtokot átadják fiaiknak. Az apostol szükségesnek tarthatta e megjegyzést tenni a pogányságból megtért keresztényekért, kik a Krisztus uralmánál talán a pogány hitregére gondolhattak, mely szerint Jupiter az ő atyját, Saturnust, birodalmától és tekintélyétől megfosztotta.
1 Kor 15,28
Miután pedig minden alája vettetik, akkor önmaga, a Fiú is alája lesz vetve annak, ki mindent őalája vetett, hogy az Isten legyen minden mindenekben.
Magyarázat: Miután pedig minden ellenség legyőzetik, és minden emberek, valamint az angyalok a Fiúnak alávettetnek, akkor ő maga is alá lesz vetve Istennek, hogy Isten legyen az egyedűl uralkodó, és minden közvetlenűl tőle függjön. – Mivel Krisztus az újjászületett, a megváltott emberekkel képezi az új emberiséget, az új nemzedéket, s ő, mint fő, a testtől el nem választható: igen természetes, hogy ő is alája lesz vetve Istennek, mint ez új nemzedék minden egyes tagja; azonban ez alávettetés tulajdonképen csak az ő emberi természetére vonatkozhatik. E kifejezés „hogy Isten legyen minden mindenekben“ Istennek a teremtmények fölötti tökéletes uralmát jelenti.
Az arianizmustól befolyásolt szekták tévesen magyarázzák ezt a tant, amikor Jézus istenségét a Jn 14:28-cal („…az Atya nagyobb nálam”) hozzák kapcsolatba, mintha Jézus kisebb lett volna lényegben, mint az Atyaisten; alacsonyabb rangú; vagy akár teremtett létező. Ám a Szentírás azt is tanítja, hogy bizonyos értelemben az Atya is „kap” valamit a Fiútól (pl. Jn 16:15.23). Jézus alárendelte magát (hüpotasszó) az Atyának (1Kor 15:28), „hogy Isten legyen minden mindenben”, de ez egyáltalán nem jelent alacsonyabbrendűséget, hiszen Ő alárendelte magát (hüpotasszó) Máriának és Józsefnek is (Lk 2:51), és a Kol 3:11 azt állítja, hogy „Krisztus minden mindenben”.
Kol 1. fejezet:
A láthatatlan Isten képmása: az Atyaisten láthatatlan, és nem látható, mivel ő Lélek (vö. Kiv 33:20,23; Jn 1:18; 5:37; 6:46; Kol 1:15; 1Tim 1:17; 6:16; 1Jn 4:12). De Jézus emberi személyében felfedte az Istent, és így az Atya eikon-ja = képmása lett (vö. Jn 1:18; 12:45; 14:7-9; 2Kor 4:4; Kol 1:15; Zsid 1:3; Jel 22:1-4). Tehát a láthatatlan Istenről szóló szakaszok ellentmondásmentesek. Egyedül a Szentháromságos hitben érthető meg és hozható összhangba az Isten természetéről szóló valamennyi bibliai tanítás.
Minden teremtmény elsőszülötte: Gör. prototokosz = elsőszülött: itt a felsőbbrendűséget és az örökös preegzisztenciát jelenti, és nem azt, hogy első-teremtmény, mint azt néhány ariánus szekta tartja. Az Ószövetség szóhasználata tanulságos. Dávidot elsőszülöttnek nevezik a Zsolt 89:27-ben, de nem azért, mert szó szerint első gyermeke lett volna Jesszének (hiszen ő volt a legfiatalabb), hanem azért, hogy ezzel Izrael királyságának hatalmát érzékeltessék vele. Hasonlóképpen a Jer 31:9 Efraimra utal mint elsőszülöttre, holott Manassze volt időrendben az első (Ter 41:50-52). Izrael nemzetét Isten így hívta: „az én elsőszülött fiam” (Kiv 4:22). A zsidó rabbinikus írók pedig az Atyaistent nevezték Bekorah Shelolam-nak, ami pontosan ugyanazt jelenti, mint amit Szent Pál használt itt: minden teremtmény elsőszülötte. A prototokosz a Zsid 1:6-ban Jézus címeként szerepel. A kontextusban viszont Jézust Mindenhatóként (1:3), Isten dicsőségének kisugárzásaként (és képmásaként) (1:3), Teremtőként (1:10), imádandóként (1:6) van ábrázolva, és Istennek hívja az Atya (1:8). Ezek a sajátosságok csak Istenre vonatkozhatnak.
+ http://apologia.hu/text/Kol_1_15.html
Benne teremtett mindent: Jézus örökkévaló és Teremtő (vö. Iz 9:6; Mik 5:2; Jn 1:1.3.10; 8:58; 13:19; 1Kor 8:6; Kol 1:15-17; Zsid 1:2.8.10; 13:8; 1Jn 1:1; Jel 1:17-18; 22:13). A fenti határozott utalásokon kívül a Szentírás azt is állítja, hogy egyedül Isten a Teremtő (vö. Ter 1:1; Zsolt 33:6; Iz 40:28; 44:24; Róm 11:36; 1Kor 11:12; Ef 3:9; Zsid 2:10).
A kezdet: Gör. arché, amelyből az angol architect (= építész) szó is származik. A szó szerinti jelentése a görög nyelv tudósai szerint: eredet, hatóok, forrás, teremtetlen alapelv (princípium). Tehát Jézus az építész, vagyis az Univerzum Teremtője, miként azt a Kol 1:16-17 nyilvánvalóvá teszi (vö. az előző bejegyzéssel). Ő volt kezdetben (arché) az Atyaistennel (Jn 1:2; Zsid 1:10). Ő teremtett minden lényt, és ő volt minden lény előtt, tehát Ő maga nem lehetett egy lény (egy teremtett entitás) A Jel 1:8-ban (gyakran Alfaként visszaadva) és a 21:6-ban (vö. Iz 41:4; 44:6; 48:12) az arché a Mindenható Úristenre (az Atyaistenre) van alkalmazva, tehát nem lehetséges, hogy teremtett lényt jelentsen, miként azt az ariánus hatás alatt álló szekták állítják. Egy hasonló terminológia is (első és utolsó, Alfa és Omega) vonatkozik Jézusra: Jel 1:17-18; 2:8; 3:14, és 22:13.16. Ennélfogva mind az Atya, mind a Fiú: Isten. A Szentírás tanítja a Szentháromságot: az egy Isten öröktől fogva három Személyben létezik: Atya, Fiú és Szentlélek.
Tetragrammaton, Isten, Jézus
1. A Tetragrammaton a Szentháromság minden személyére, tehát Jézusra, a Fiúra és a Szentlélekre is vonatkozik. Ez következik a Név jelentéséből. A Szentírás szerint Isten egyszer nevezte meg magát, és önmaga lényegének kifejezését a létezésben látja: „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok” (Kiv, 3,14). Ez azt jelenti, hogy Isten minden léttartalom birtokosa, másképpen szólva: Isten szükségképpen létezik, Ő a legvalóságosabb lét, a tiszta lét, maga a Lét, magától való létező (ens a se). Ha pedig Jézus Isten, akkor ezek rá is vonatkoznak. Sőt Jézus azt is mondja: „Mindent átadott nekem Atyám”. Tehát a nevét is. Ez egyébként következik az istenfiúságból is. „Ő a láthatatlan Isten [tehát az Atyaisten] képmása” (Kol 1:15) A zsidók éppen ezért akarták megkövezni: „mivé teszed magad?” Ha ui. Jézus fia a mindenható Istennek, akkor örökli Isten hatalmát, jogait és Nevét. Éppen ezért írják bele a keleti ikonfestők Krisztus gloriolájába a Ho ón (aki van) betűket.
2. A Tetragrammaton a keresztények számára is szent név, éppen ezért használjuk templomainkban is, azonban az Egyházi hagyomány szerint csak ritkán, és a legnagyobb tisztelettel ejtjük ki. Ezért szerintünk helyes volt a régi gyakorlat, mely szerint a bibliafordításban a Jahve név helyett Urat fordítottak, ahogyan a zsidók is Jahve helyett Urat (Adonáj) olvastak. Egyébként ennek a gyakorlatnak lett a következménye a Jehova szó. JHVH mássalhangzók az Adonáj magánhangzóival. A katolikus igazság tehát középen van: Sem azt nem mondjuk, hogy nem ejthető ki a Név, sem azt, hogy minden megkülönböztetés nélkül, úton-útfélen lehet használni, mint pl. manapság a modern teológiai fakultásokon.
3. A Törvény valóban nem várta el, hogy a zsidók Adonájt olvassanak JHVH helyett, azonban ez egy kegyes hagyomány volt, mely aprópénzre váltotta, hogy „ne vedd hiába az Úr nevét!” Az, hogy mit jelent hiába venni az Úr nevét az más kérdés.
4. A theosz – hó theosz megkülönböztetést már Arius is használta állításának alátámasztására. Csak arra nem tudott felelni a níceai atyáknak, hogy a Szentírás hogyan süllyedhetett bálványimádásba, amikor egy embert következetesen kis istennek állít be.
Pl. a Jn 1,18 (“Istent senki nem látta”) a theosz-t (ill. hát itt “theon”-t) névelő nélkül használja, mégis világosan Istenről van szó. Még Jehova Tanúi saját fordítása is “Istent” hoz. Ezzel eleve megdől ez a logika. De ez csak egy példa a sok közül.
A Szent Teragrammaton megtestesülése Jézus neve. Egyébként az 1992/1997-es KEK is azt mondja, hogy a Szent Teragrammaton Isten lényegét fejezi ki, így mint Név az EGÉSZ Szent Háromsgára vonatkozik, mind három isteni Létalany (hypostasis) sajátosan bírja, és a Krisztusban kimondhatóvá lett, aki a láthatatlan Isten képmása.
Másrészt a Szent Tetragrammaton emberi vagy angyali nyelven is azért „kimondhatatlan” mert misztérium, nem pedig azért mert tabu. Isten lényegvalósága meghaladja a világot. Hozzá képest mi nem is létezünk. Másrészt ír helyesen ezzel kapcsolatban Huber arról, hogy a Szent Teragrammaton tisztán nyelvi változatát más semita népek is használták, sőt a zsidók is Mózes előtt. Azonban ebbe a tisztán emberi szóba való beletestesülés Jézusba való beletestesülés előképe volt, ahogy az élő csipkebokor is előképe volt a Tábor hegyi színeváltozásnak. Ha tagadjuk Krisztus megtestesülését, az ilyenformán a Szent Tetragrammaton tagadásához is vezet. Ők csak kiejtenek egy általánosan használt semita istenség-megjelölést, ráadásul a latin Szent Hagyomány latinos olvasatában (Jehova à latinul kiolvasva a Szent Tetragrammaton), azaz csak azt csinálják, mintha valaki Jézus emberi természetét méricskélné, amit lehet, hisz valóságosan ember volt. Ám így ők nem jutnak el a Szent Tetragrammaton lényegéig, csak a „ruhájáig”, és sohasem, ejtik ki, mint eretnekek, hisz nem „birtokolhatják” a Név tudását, csak gyalázhatják, ahogy Krisztust is keresztre feszítették, mivel tagadták isteni természetét, amely a „szégyentáblájának” arameus föliratában megjelent (Szent Tetragrammaton). Ezzel is igazolt az, hogy a valóságban nem ismerik a Sém-ha Meforást, hisz tagadják a megtestesülést.
Erről is, a Név zsidó hagyománybeli, sőt kabbalisztikus értelmezéséről is ír részletesen Huber Lipót, amelyben Isten benső, lényegbeni emacáióit értelmezik. Egyébként a Szent Háromság előképekhez is ez vezetett már az Ószövetségben is, így helyesen állapította meg a Katekizmusában, hogy igenis van ószövetségi szentháromságtan.
„Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva.” (Jn 19:19-20)
Latinul: IESVS·NAZARENVS·REX·IVDÆORVM (à INRI)
Görögül: Ἰησοῦς ὁ Ναζωραῖος ὁ Bασιλεὺς τῶν Ἰουδαίων
Héberül pedig a szöveg a következőképpen szól:
ישוע הנצרי ומלך היהודים
Ennek fonetikai átírása:
J eshua’
H a’ Natz(e)rí
V’ Melech
H a’ Jehudím
Nazareus (Názáreti) Jézus a Zsidók Királya.
Egészen pontosan ez az alak ezt jelenti: Jézus a Náráreti és Zsidók Királya.
Fordításokban szerepel a ha’mélekh kifejezés is.
A “nocri” ill. többesszámban “nocrim” kifejezést használják azóta is a keresztények megnevezésére héberül.
Valószínűsíthető, hogy nem óhéber alakban volt fölróva ez a szégyentáblára, hanem a korabeli arameus dialektusban. A címtáblára írták az elítélt nevét és bűnét. Ezt viselte a keresztúton s ezt függesztették föl keresztjére.
Mindenesetre nem véletlen, hogy tiltakoztak a zsidók Pilátusnál, hogy cserélje ki a tábla feliratát:
„A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: “Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.” De Pilátus azt felelte: “Amit írtam, azt megírtam!”” (Jn 19:21-22)
Maga a Ha Natzerí kifejezés is érdekes, mert a nazirátussal is kapcsolatba hozható, így Istenért mindenről lemondó Ébed Jahvé (Jahvé szolgája) küldetését is kifejezte.
Istenért időleges fogadalmat tevő nazireátusi intézmény megtalálható a Tórában. Nem nyírták testszőrzetüket ezek a férfiak, a fejüket sem, nem éltek tudatmódosító szerrel (alkohollal), és nem érintkeztek nőkkel. Érdekes, amit Jézus mond az Utolsó Pászkán ami egyben az Első Szentmise: „Nem iszom többé a szőlő levéből, amíg be nem megyek Atyám Királyságába.” Szimbolikus volt ez a Mel Gibson-féle „The Passion of the Christ” c. filmben, mikor borral kínálja Pilátus és elutasítja. Ám biblikus alapjai is megvannak, mikor epével és ecettel kínálják, hogy öntudatlanságba esve ne szenvedjen.
A Niceai és a többi zsinat egyértelműen, de az ezt megelőző keresztény írók is egyöntetűen tanúságot tesznek Jézus istenségéről, és az ariánus eretnekséget kezdettől elvetették.
Nem szabad, hogy kétségeink támadjanak szócsavarások (2Pét 3,15-16) és „oktalan szőrszálhasogatások” (Tit 3,9) miatt.
A tetragrammatont illetően figyelembe kell venni, hogy Istennek nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega. Akkor miről van itt szó? A héber neveket elsődlegesen nem egy nominális emblémaként használták, hogy valakit megkülönböztessenek mástól, vagy hogy valakit meghatározzanak, identifikáljanak (mint a mai korban, pl. a magyar nyelvben), hanem minden esetben egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb. (mint pl. az indián nevek esetében: „Sebes Nyíl”, „Felkelő Nap”, „Nagy Medve”). Isten a nevét ilyen értelemben nyilvánította ki, ami minden nyelvben egyformán áll: Az Ő neve JHWH, azaz „Aki van”, „Aki létezik”, „Aki a létezés”. Ő zsidóknak nyilatkoztatta ki magát, így lett JHWH, azonban, ha a görögöknek tette volna ugyanezt, akkor a neve „Ho Esztin” lenne (ha a magyaroknak, akkor meg „Aki Van”). Ennek a párhuzama megtalálható az Újszövetségben az egó eimi (azaz „Én Vagyok”) jézusi kijelentésekben. Ez leginkább a Jn 18,5-6-ban látható, ahol amikor Jézus kimondja, hogy „Én vagyok”, akkor meghátrálnak és a földre esnek. De ugyanígy lásd a Jn 8,24-28-at is (vö. még Mt 14,27; Mk 6,50; 13,6; 14,62; Lk 22,70; Jn 4,26; 6,20; 13,19).
A görög nyelvű Újszövetség a héber JHWH (vagy mondhatnánk a Kr.u. 9-10. században a maszoréták által megalkotott JeHoVaH) helyett – a Kr.e. 300-ban zsidók számára készült Septuaginta gyakorlatát követve – a Küriosz szót használja (vö. pl. MTörv 6,5 – Mt 22,37) (ebből is látszik, hogy nem KELL héberül utalni Istenre). És ezt a Küriosz szót is használják Jézusra (rengetegszer, pl. Mk 16,19-20; ApCsel 5,14; 9,10-17; Róm 14,8; 1Kor 6,13-14; Kol 3,23-24; Ef 6,6-11; hitvallási formulaként: Róm 10,9; 1Kor 12,3; vö. 8,6; Fil 2,11, különösen: Jn 20,28).
Jézus nem vetette el a zsidó hagyományt egészében. Ő konkrétan megmondta, hogy miket kifogásol, és miben kell az Ő szavát követnünk. A Szent Névvel kapcsolatban semmit sem mondott.
Teljesen mindegy, hogy tévedés folytán vélték úgy a zsidók, hogy ki lehet-e, vagy nem lehet kiejteni a Szent Nevet. (Ez nem botrányos tévedésként kell beállítani, hanem kegyes tévedésként). A fentiekből látható, hogy ki lehet ejteni, de nem szükséges (csak) így nevezni Istent. Az Egyház saját hagyománytiszteletéből nem használja a Nevet. Ezt 2001-ben és 2008-ban az Istentiszteleti Kongregáció ismét megerősítette: nem szabad használni liturgikus alkalmakon, szentírásfordításban, és ezeken kívül is csak tisztelettel.
Jézusra ezenkívül használják a „ho theosz” kifejezést is: Pl. Jn 20,28; Róm 9,5; Zsid 1,8; vö. még Tit 2,13; 1Jn 5,20; 2Pét 1,1.
A keleti Krisztus-ikonok egy részében is a “Ho Theosz” fölírás megtalálható Krisztus kereszttel osztott glóriájában.
A Szent Tetragrammaton egyrészt kinyilatkoztatás, másrészt elutasítása a Névnek. Isten lényege, léte lényegileg különböző e világtól, így Istent nem tudjuk “lényegileg” megismerni – azt tudjuk csak mondani, “mi nem Ő”. megnevezhetetlen. Ez a lelki kiüresedés (kenósis), az aszkétika theológiája – az apophatikus (tagadólagos) theológia. A “rejtőzködő istenség”, akit keresett a próféta is mindenben, és végül a lágy szellőben találta meg.
Ez a kiüresedés (kenósis), “elsötétülés”, a “lélek sötét éjszakája” a Fénytől való elvakítottságban áll (három apostol a Tábor hegyén), „gnophos” és nem „skótos”. Ez vezet el a misztika theológiájához, a kataphatikus theológiához, ami Istennel való betöltekezés – theósis -, megvilágosodás (phótismos).
Ekkor Istent mint három Létalanyban, Szeretet-áramlásban létező Valóságot tapasztaljuk meg, a világot átható „tevékenységében” (énergeia).
Az pedig, hogy a zsidók nem ejtették ki az Isten nevét, nem babona, és én nem tudok róla, hogy Jézus ez ellen szólt volna.
Azt viszont tudom, hogy Szt. Máté apostol – nyilván a sugalmazás hatása alatt – megőrizte ezt a zsidó szokást. Sehol sem ejti ki Isten nevét, sőt ő még az Isten szót sem (vö. ami Lukácsnál Isten országa, az Máténál a mennyek országa).
1) A JHVH kiejtését nem ismerjük. Egy biztos: Jehova nem volt soha. A zsidók – a második parancsolat okán, „Isten nevét hiába ne vedd” – végül úgy döntöttek, hogy mivel olykor nehéz eldönteni, mi számít hiába vételnek, inkább soha nem mondják azt ki. Évente egyszer mondta ki a főpap a Nevet a Szentélyben, ezért a közember már Jézus korában sem tudhatta pontosan, hogy ejtendő, mivel a héber írás csak mássalhangzókat ír, magánhangzókat nem. A Kr.u. IX-X. században (sok esetben Európában) kezdték el a szent szövegekben (a betük alá, mellé és fölé tett pontokkal) rögzíteni a magánhangzókat, hogy elkerüljük a további szövegromlást. A szent négy betű alá az Adonáj (= Úr) szó magánhangzóit pöttyögették, hogy a felolvasónak rögtön eszébe jusson, hogy nem mondhatja ki a szót, hanem helyette Adonájt kell olvasni. A kevéssé művelt, héber ábécét megtanuló keresztények pedig összeolvasták a JHVH magánhangzókat és az aoá (Adonáj) magánhangzókat, s a törvényszerű hangzómodosulás révén így jött ki a Jehova. Ez egyszerű félreértés, amely szentírási és héber nyelvi járatlanságból fakad. Istent több néven szólítja az Ószövetség: JHVH, Él, Elohím, Adonáj – és akkor még nem beszéltünk a többi nevéről (a Seregek Ura, a Magasságbeli, a Fenséges stb.). Ezek közül egyedül az első nem volt kimondható, mert ez az a név, amelyet Mózes az égő csipkebokorról szóló részben firtat, és Isten maga tagadja meg a kimondását – ekkor hangzik el: “Vagyok, aki van”, más fordításban: “Vagyok, aki vagyok”. Egyszóval a kiejtési tilalom mögött a legmélyebb tisztelet áll, amelynek alapja Isten döntése – ezt az egy nevét nem nyilatkoztatta ki nyilvánosan, az csakis a Szentély belsejében, évente egyszer, csakis a főpap szájából, fültanúk nélkül hangozhatott fel. A legmélyebb tisztelet jele ez a végtelenül Fölséges Istennel szemközt, akit semmilyen emberi szó le nem írhat, be nem fogadhat. Ő a kimondhatatlan (Deus ineffabilis, ahogy a latin egyház fogalmaz). Amikor mi azt mondjuk, Isten, ez nem a neve, hanem a természete (mint nálunk: van egy nevem, mondjuk Miklós, és van egy természetem: ember vagyok). Egyszóval mi keresztények sem mondjuk ki Isten nevét. XVI. Benedek újabban többször intett, hogy a keresztények ne feledjék, őnekik is tisztelettel kell viszonyulniuk az istennévhez, és ezért figyelmeztetett, hogy a JHVH forma felelőtlen alkalmazásától, méginkább pedig felelőtlen kiejtésétől tartózkodjunk. A templomokban sokszor feltűnik a négy betű, mert ez Isten neve, a megragadhatatlan Titok, a végső Misztérium, amely előtt mi is imádással borulunk le. Csak a mássalhangzókat írjuk le, ezért a pontos kiejtés is rejtve van, és nem mondjuk ki. Ugyanígy áll leírva a Szentírás lapjain. A magyar fordítás – követve az évezredes hagyományt – ott, ahol a szent négy betűvel találkozik, Úrként (Adonáj) fordítja azt.
2) Való igaz, amikor az Újszövetség a ho theosz kifejezést alkalmazza (az Isten), az szinte mindig (a fentebb említett kivételektől eltekintve) az Atyaistenre vonatkozik. A névelő nélküli forma Krisztusra vonatkoztatva többször is előfordul (Jn 1,1b. Jn 20,28; Tit 2,13; Zsid 1,8-9). Ez azonban nem érinti az istenség kérdését, ez szóhasználat kérdése. A Megváltó neve ugyanis Jézus volt, a Krisztus nem név, hanem felségcím, titulus és teológiai szempontból funkció. Egy szóval: a Krisztus szó az újszövetségi teológiában egyértelműen az Istentől küldött, Istennel egyenlő, egylényegű Felkentet (Messiást, ennek görög fordítása a Krisztus) jelöli. Ezért a Krisztus szó – akárcsak a theosz szó – határozott névelővel áll (Iészousz ho Khrisztosz, szó szerint: Jézus a Krisztus).
Isten neve nem olyan értelemben vett név, mint az ókori isteneké, akiket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Isten úgy mutatkozott be Mózesnek, hogy “Vagyok, aki vagyok (ehjeh, aser ehjeh) … a Vagyok (ehjeh) küldött … az ÚR [JHVH] küldött” (2Móz 3:14-15). A héber írás csak mássalhangzókat rögzített, és amikor a zsidók az Írást felolvasva a négy betűhöz (JHVH) értek, tiszteletből Adonáj-t (az Úr, Uram) mondtak, így a szó pontos kiejtése feledésbe merült. A szó a kutatók szerint a létigéből ered, ezért a ma leginkább valószínűsített JaHVeH változat tkp. a létige jövő idejű, műveltető alakja: “aki léteztetni fog” = aki majd éltet? (Ez azonban bár nyelvtanilag elfogadható, de nem használt alak.) A modern Ószövetség-fordítások többsége a Jahveh szót is az “Úr” szóval, de kis kapitális betűformával jelzi: “Úr”. A Károli fordításból, a magyar irodalomból és Jehova Tanúi révén közismert “Jehova” változat középkori eredetű teológiai műszó. A JHVH mássalhangzói alá odaírták az Adonáj magánhangzóit, hogy a JHVH-t olvasó Adonájt mondjon, de egyes középkori teológusok a JHVH mássalhangzókat ezekkel a magánhangzókkal egybeolvasták. Így keletkeztek a Jahovah vagy Jehovah stb. változatok. (A “Jehova” változat héber fülnek éppen olyan lehetetlenül hangzik, mint magyarul az „Isten” mássalhangzóiból és az “Uram” magánhangzóiból összerakott „Ustan”).
A zsidók Istent a mai napig úgy is hívják: “a Név” (ha Sém). A bibliai héberben ugyanis nincs szó a „személy”-re, ezért használja a „név” szót: pl. „Isten nevét segítségül hívni” = magát Istent segítségül hívni; „Isten nevét magasztalni” = magát Istent magasztalni azért, aki Ő. Ez a számunkra furcsa szóhasználat átment az Újszövetségbe is, pl. Csel 1:15 „százhúsz név sokasága” = százhúsz főnyi sokaság, vagy Csel 4:12 „nem is adatott az embereknek az ég alatt más név” = nem adatott senki más.
A név a héber gondolkodásmódban nem csupán a megkülönböztetést (megszólítási módját), hanem az illető tulajdonságait, jellemét is kifejezi. Istennek is sok neve van a tulajdonságai és tettei, illetve a hívők tapasztalatai alapján, pl. az Úr, a Mindenható, a Legfelsőbb (Magasságos), Király, Vigasztalás Istene, Féltőn Szerető Isten, Kőszikla, Atya stb.
Ez aztán a dialógus.