Üdvbizonyosság

Ebben és a következő bejegyzésben két olyan témát szeretnék megemlíteni, ami véleményem szerint alapvető hitkérdésnek minősül. Az üdvbizonyosságról és az üdvbiztonságról lenne szó. Evangéliumi körökben is találkoztam már olyan keresztényekkel, akik — szerintem — helytelenül értelmezték e fogalmakat, de ugyanez a veszély fennáll a történelmi felekezetekben is.

Az üdvbizonyosság azt fejezi ki, hogy egy keresztény a megtérése után teljesen biztos abban, hogy Istennel megbékélt, örök életet kapott, az ítélet végbe ment fölötte és irgalmat nyert. Ezt persze nem mindenki gondolja így. Szoktak egy ószövetségi szakaszra hivatkozni, hogy az üdvbizonytalanság tévképzetében tartsák a híveket: “Keressétek az URat mind, akik alázatosan éltek a földön, és teljesítitek a törvényt! Törekedjetek az igazságra, törekedjetek az alázatra, talán oltalmat találtok az ÚR haragjának napján!” (Zof 3:2, MBT). Az üdvtörténetben azonban fordulópontot jelentett Jézus személye. Egy új szövetség köttetett általa Isten és az ember között, így az üdvösségünkkel kapcsolatban ezen újszövetségi megállapításokra kell hagyatkoznunk.

Az Újszövetség pedig egyáltalán nem hagy kétségek és találgatások között — nem remélnünk kell, hogy majd üdvözülni fogunk, hanem tudnunk, hogy már üdvözültünk. A Jn 1:12-13 szerint az üdvösség feltétele a hit (vö. Ef 2:8-9), és aki hisz, az új identitást kapott: Isten gyermeke lett. A Róm 8:14-16-ban ugyanezt erősíti meg Pál, amikor elmondja, hogy a Szentlélek a mi lelkünkkel együtt arról tesz bizonyságot, hogy Isten gyermekei vagyunk. A fiúságunk nem olyasmi, amit “talánokra” és feltételezésekre alapozhatnánk, mert az apostolok szerint realitássá vált az életünkben a hitünk által.

Szó van az ítéletről is az Újszövetségben: “…aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5:24). Természetesen ez nem az az “ítélet”, amiről az apostol az 1Kor 3:11-15-ben beszél. Ott az életművünkről van szó, melyet Isten meg fog ítélni, az ítélet célja azonban nem az örök sorsunk eldöntése, hanem a “jutalmunk” meghatározása (vö. Jézus talentumokról szóló példázatával). János apostol azonban leszögezi, hogy az üdvösség szempontjából nem kell az ítélettől tartanunk, mert “átmentünk a halálból az életbe”, és “örök életünk van”. Elég erős kifejezést használ, mert meg akarja értetni velünk az üdvösségünk itt és most való realitását. A levelében is hasonló gondolatokat ír le: “Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ezt azért írtam nektek, akik hisztek Isten Fia nevében, hogy tudjátok: örök életetek van” (1Jn 5:11-13, MBT).

A fenti írásszövegek alapján tévesnek gondolom azok felfogását, akik az üdvbizonytalanság gondolatát propagálják. Általában beképzeltséggel vádolják a másik oldalt, hogy biztosra merjük mondani, hogy nekünk már örök életünk van. Ez azonban nem beképzeltség, hanem biblikusság — annak elfogadása, amit a Szentírás tényként kijelent. Nem elsősorban az érzéseken vagy tapasztalatokon alapul (bár ezeket sem szabad kizárni, hisz a Róm 8:16 a “lelkünket” említi, és ebbe némi szubjektivitás is belefér). Azért lényeges ez a kérdés, mert hatással van az identitásunkra és életvezetésünkre. Eugene Peterson így fogalmazza ezt meg parafrázisában: “A királyság alattvalói vagytok. Éljetek hát ennek megfelelően. Éljétek meg az Isten-alkotta identitásotokat” (Mt 5:48, The Message).